A lány nem tudott mit mondani erre. Hirtelen igazából nem is értette, hogy hogyan lehetséges az, hogy Stefan tud róluk, kitudja már mikor, és ennek ellenére is úgy viselkedett vele, mint ha minden rendben lenne. Hol rámert nézni Stefanra, hol elkapta tekintetét, mert a zavarodottságtól nem tudta, hogy most hogyan kéne reagálnia. Egyszerre érezte azt, hogy nagy kő esett le a szívéről, hogy nem kell végre titkolóznia, de érezte a szégyen érzetét is. Nem tudta, hogy Stefan mit gondol most róla, vagy, hogy miért nem érdekli őt ez ennyire. Teljes volt a káosz a fejében.
- Micsoda?! Te...te...honnan tudod? - tűrt füle mögé Elena egy szemébe lógó tincset.
- Elena, nincs semmi baj. Tudom, hogy azon az éjszakán, mikor én átadtam magam Klausnak, megcsókoltad Damont.
És itt Elenának megállt a lélegzete is. Vagy, akár egy percre a világ is. A hatalmas megdöbbenés, meglepődés végett pislogni sem mert. Ő végig azt hitte, hogy Damon és a lány viszonyára gondol Stefan, de ő arról az ártalmatlan csókról beszélt, amiből a végén már nem is ártalmatlan csók lett, mert ez hozta őket össze. Ezzel az egyetlen egy csókkal kezdődött el minden. Most már Elena nem tudta mit tegyen. Fogalma nem volt, hogy most mi lenne a helyes. Ha már itt van, akkor mondja el az igazat Stefannak? Vagy ez most nem a legmegfelelőbb pillanat?
- Megértem, Elena. Damon haldoklott, tudtad, hogy szeret, és csak örömöt akartál neki okozni, mielőtt elmegy. Nehogy félre érts, én nem azt mondom, hogy sajnálatból csókoltad meg. Én azt mondom, hogy ezzel csak jót akartál.
- Jaaaaa..... Persze. Ahogy mondod....
- Emiatt ne legyél zavarba, oké? - fogta két keze közé arcát. - Semmi baj.
- Rendben... Most megyek, és elkezdek pakolni, jó? Mert mindjárt indulunk, nem?
- De-de. Úgyhogy menjünk, és pakoljunk össze, majd irány haza! Ha akarod, akkor még beszélhetünk róla..
Összepakolták a cuccaikat, és már száguldottak is hazafele. Az visszaút csendesebb volt, mint az odafele. Most Elena ült a hátsó ülésen, mert azt mondta kényelmesebbnek érzi.... Ezzel Damon került előre, aki kitartóan bámult ki az ablakon. Elena csak a földet nézte, közben ujjait tördelgette. Néha-néha ránézett a Damon oldali visszapillantó tükörre, hátha elkapja a férfi tekintetét. De Damon olyan mereven, és erősen koncentrált, hogy a remény halvány fénye se vetődött fel a lányban egy idő után, hogy a férfi tekintetével találkozhat. Az úton senki sem szólalt meg. Mikor megérkeztek, Stefan annyit mondott: " Kiraklak titeket a háznál, nemsokára jövök. Van még egy kis elintézni valóm." Majd homlokon csókolta a lányt, és kirakta őket a Salvatore háznál. Elena és Damon feszülten, feszesen állt meg egymás mellett. Szinte addig, ameddig az egyik meg nem mozdult, semelyikük sem tett egy apró mozdulatot sem. De Damon megfeledkezett, hogy neki a "érzéketlen, érzelemmentes, bunkó" Damont kell adnia, és ennek a gyerekes játéknak nincs helye ezek közt.
- Na, jó. Én bemegyek. Ha meguntad a szobrozást, akkor csöngess. - majd elindult a ház ajtaja felé.
De erre Elena csak halkan elnevette magát, amire a vámpír csak lassan megfordult.
- Ebben meg mi volt olyan vicces? - tárta szét karjait felháborodottan.
- Már felesleges ezt játszanod, Damon. Túl jártam az eszeden... - vigyorodott el a lány, miközben elhaladt a férfi mellet, megcélozva az ajtót.
- Te meg miről beszélsz? - kérdezte hitetlenül.
- Tényleg semmire nem emlékszel a tegnapból? - húzódott még szélesebbre a lány mosolya.
- Tényleg.
- Milyen kár. Pedig ott aztán sok érdekes dolog történt...
A férfi próbálta újra felidézni az éjszakát, de sehogy se ment neki, akárhogy is próbálta. Egyre jobban kezdte idegesíteni, hogy nem tudja mi történt ott. Arra már rájött, hogy valami Elenával történt, és így még jobban felkeltette az érdeklődését.
- De jó lenne, ha nekem is elmondanád. Akkor talán én is így vigyorognék, ahogy te. - indult a lány után.
- Hagyd, majd én kinyitom. - vette elő saját kulcsát.
- Neked honnan van kulcs a lakáshoz? - kérdezte a vámpír kíváncsian.
- Lemásoltattam Stefan kulcsát. - majd benyitott a házba.
- Nos, akkor elmondanád, hogy mi történt? - tette keresztbe kezeit türelmetlenül mellkasa előtt a férfi.
- Hol is kezdjem? Áhh! Megvan. Leitattalak direkt, hogy részegen csak is az igazat tudd mondani. És így is történt. Bevallottad, hogy minden hazugság volt, amit mondtál nekem azon az éjszaka nálam. Bevallottad, hogy mindenkinél jobban szeretsz, és hogy ezzel csak Stefannak akartál jót ami nagyon szép dolog volt tőled, mert gondoltál rá. Ő fontosabb volt számodra, de annyira, hogy még rólam is lemondj. Szóval, valahogy így történt.
Damonnak tátva maradt a szája a lány monológja után. Ez az egész áram ütésszerűen csapott belé, mert ezzel megint ugyanott vannak a lánnyal, ahol voltak, és ahol a vámpír fájdalmasan, de véget akart vetni ennek. Egyben örült is, mert a lány legalább tudja, hogy nem csapta be, és ugyanúgy szereti most, mint az első pillanattól kezdve, és ugyanúgy, ahogy a lány érez iránta. Eszébe jutott az is, hogy Elena beszélni akart Stefannal négyszemközt, és arra gondolt, hogy a lány kitálalt az öccsének. De valahogy nem stimmelt több dolog is. Az, hogy Stefan puszival köszönt el Elenától, mielőtt kirakta volna őket. Miért nem próbálta megfojtani a férfit, amiért elcsábította a barátnőjét a távolléte alatt? Miért viselkedik olyan....diszkréten?
- Elmondtad Stefannak?! - kérdezte a férfi hirtelen.
- Elakartam mondani, de nem hagyta, és bele vágott a szavamba. Helyette ő mondott valamit, amivel majdnem leállította a szívműködésemet.
- Mit mondott?
- Azt mondta, hogy tud rólunk.
- Mi?! És te erre mit mondtál?
- Hát nem tudtam mit, mert annyira megdöbbentem, hogy válaszolni sem tudtam. De ő ezután csak azt mondta, hogy " Nincs semmi baj. Tudok róla, hogy megcsókoltad Damont, mikor haldoklott."
- És ő ezt honnan tudja?
- Nem tudom. Azt nem kérdeztem.
- De....te....elakartad mondani? Tényleg? - lépett közelebb a lányhoz.
- Persze, hogy elakartam. Nem bírtam már tovább, és azt se, hogy ne veled legyek. Hiányoztál... De ez megint közbe ütközött az elhatározásommal.... Így, akkor újra elhagysz? - hajtotta le egy pillanatra fejét Elena.
- Dehogy. Most már soha sem hagylak el. - majd még egy lépéssel közelebb ment a lányhoz.
- Soha? - kérdezett vissza a lány.
- Soha.
A férfi gyengéden magához húzta a lányt. Egyik kezével a derekát ölelte át, ezzel még közelebb húzva maga felé, másik kezével finoman megsimogatta a lány arcát. Elena szapora szívdobogása mellett, a lány nem tudta levenni a szemét Damon ajkairól. Olyan hívogatóak voltak a lány számára, hogy alig várta, hogy konkrétan kimondja, hogy "Gyere! Téged akarlak." A férfi csak még közelebb hajolt Elenához. A lány átkarolta Damon nyakát, és várta, hogy megtörténjen, amire már nagyon kívánkozott. Ami nagyon hiányzott neki. Amitől lassan belepusztul, ha nem lehet az övé. De ez a pillanat még várhatott magára, mert egy ajtókopogás megtörte a szenvedélyes csendet. Erre mindketten reflexszerűen kapták oda a fejüket. És Damon egy csalódott sóhajjal indult kinyitni az ajtót. A lány csak magában dühöngött, már lassan káromkodott, hogy az még semmi, hogy nem lehet a férfival, de még az ilyen ritka, rövid és értékes pillanatokat sem élheti át.
- Ne aggódj, ha nem Stefan az, akkor hamar lerázom. - próbálta nyugtatni Damon a kielégítetlen vágytól égő lányt, aki épp kétségbeesetten állt, várva arra, hogy a pillanat ott folytatódjon, ahol abba maradt. A vámpír kinyitotta az ajtót, és olyannal találta magát szemben, vagy olyasvalakivel, akire egyáltalán nem számított. Ő lett volna az utolsó ember, akire gondol. De tényleg ott volt. Damonnel szemben, de erre a meglepetésre még ő sem készült fel.
- Klaus?! - kérdezte megdöbbenve a férfi.
- Heló, Damon! Csak gondoltam benézek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése