IV. Önfeláldozás

A lány még a férfi csókjának a hatása alatt volt, ezért szemét ki sem nyitva tudomást sem szerzett arról amit Damon közölt vele. Pár másodpercnyi hatásszünet után Elena kinyitotta szemét, és kérdésekkel teli tekintettel nézett a vámpírra. A lány arca a " nem értemség"-ről árulkodott. Össze volt zavarodva, mert nem értette, hogy akkor amit az előbb átéltek, mi volt? Miért akarja újra elhagyni, amikor most bizonyosodott be mennyire vágynak egymásra, és kívánják egymást?
- Te most ezek után is elakarsz menni? - kérdezte a lány nyugodt, de éreztette a megdöbbentség tetőfokát is.
- Nem mehettem el úgy, hogy utoljára meg nem csókollak....vagy meg nem ölellek, érezhetlek... - mondta a vámpír lesütött tekintettel.- Igen. El kell mennem, de mindig jusson majd eszedbe, hogy Nagyon Szeretlek.
- Áhh...szóval, akkor vegyem ezt egy búcsúcsóknak? Szeretsz.....Értem... - tette keresztbe kezét mellkasa előtt. - Tehát akkor neked ezzel el van intézve egy életre. Elraktad az utolsó csókjaimat, érintéseimet, és be vagy biztosítva, vagy mi?! - emelte fel Elena a hangját. - Inkább mentél volna el úgy, hogy ne tudjam....... - hajtotta le a lány a fejét, könnyeit eltakarva.
- Mit ne tudj meg? - emelte fel fejét állánál fogva Damon.
- Hogy ne tudjam mennyire fogsz hiányozni. Hogy mennyire jólesik, ha hozzám érsz, vagy ha a közelemben vagy. Jobb lett volna, ha úgy mész el, hogy nem tudom milyen érzések fognak hiányozni. Persze eddig is tudtam milyen, és ugyanúgy vágytam rájuk, de így most frissen átélve, ilyen közel érezni magamhoz.... Így már nem akarom elengedni...... Nem akarok lemondani róla. - mondta a lány végig szakadozott hangon.
A férfi ámulattal hallgatta végig a lány vallomását amit eddig félt így szemtől-szembe elmondani neki. Damon belül tombolt, üvöltött a boldogságtól, a szíve bizsergett minden szó kimondására. De egyben meghasadt is, mert nem tudott elszakadni a realitástól, és akaratlanul felállította ugyanazt a tényt, hogy Elena akármennyire érzi ezt, nem fogja tudni szembesíteni Stefant kettőjük érzéseivel. A lány túl érzelmes, lelkis volt ahhoz, hogy megbántsa azt, aki nemrég még a szerelme volt, akit minden áron vissza akart hozni magához. És ahogy  Damon is jobban belegondolt, azt érezte, hogy ő sem teheti ezt az öccsével. A nézeteltérések, összetűzések végett, mégis a testvére, és látja mennyire szereti Elenát. Látja, hogy mennyire boldog, hogy megint együtt lehet vele. Hiába ő a "bunkó, érzéketlen, szívtelen báty", nem tudja, és lehet nem is akarja megfosztani ettől az érzéstől. Talán először érezte azt, hogy fontosabb a testvére, mint saját maga. Vagy eddig nem akarta felfedezni ezt az érzést. Nem tudná tiszta lelkiismerettel szeretni és csókolni mindennap Elenát, amikor az eszében lenne, hogy az öccsének ez mennyire fájhat, még ha nem is adja a tudtunkra. Damon bármennyire mutatja azt, hogy semmi nem érdekli, és hogy minden hidegen hagyja, pont ő az akit talán mindenkinél jobban érdekel bárki és bármi. Ezért kellett megtenni egy olyan lépést amit soha nem akart volna. Soha nem akart ilyet mondani, mert mindig azt várta, hogy épp az ellenkezőjét mondhassa ki végre. Bármi mást mondott volna először, mint ezt. Tisztában volt vele, hogy ha ezt most megteszi, talán örökre elveszíti Elenát ,de hogy valahol pontot tudjanak rakni ennek a végére, lépnie kellett. A bevezetés megvolt. A tárgy is. És most rajta a sor, hogy a befejezés is meglegyen.
- Elena.... - vett a férfi magában egy mély levegőt, mielőtt neki vág a történet végének. - Ez nagyon szép és nagyon jó, de te tényleg elhitted, hogy bármit is érzek irántad? - tört ki nevetésben a mondat vége felé. - Én mindezt csak azért csináltam, hogy valamivel jobb legyek, mint Stefan. Hogy megmutassam eltudom venni a barátnőjét, ha akarom. És ehhez csak elég volt pár nyálas bók, egy-két szép szó, és már is a tenyeremből ettél. Én nem.....szeretlek téged..
- M-m-m-m-micsoda?! - kapkodta a levegőt a lány, majd egyik kezével a szívéhez kapva, a másikkal nekitámaszkodva leült az ágy szélére. Elenát olyan sokk érte, hogy az egymás utána kapkodott kis levegők miatt megszédült. Úgy szíven ütötte, hogy a könnyek amiket elejtett, semmik voltak ahhoz képest amit legbelül érzett.
- Tudom, hogy ez most váratlanul ért... De inkább most mondom el, mielőtt jobban elfajulnának a dolgok..
- Váratlanul.... Váratlanul.... - mondogatta magában a lány könnyektől kisírt szemekkel bambulva előre. - Te hallod magad? Hallod miket mondasz nekem?
- Miért ne hallanék? Ha jól tudom, a hallásom még jó.
- És még viccelődsz is?! Damon, kérlek mond, hogy ez is csak egy vicc, egy hazugság... Kérlek! - állt fel az ágyról, majd elkezdett lépni a férfi felé. Szeméből egy újabb könnycsepp csordult ki, és szívének szélsebes dobogását úgy lehetett hallani, mintha egy hangszóróból hallatszódott volna. De Damon csak két kezével megállította a lány közeledését.
- Elena, felfogtad amit mondtam? Én nem érzek irántad semmit. Csak egy játék volt az egész.
- Nem igaz. Hazudsz. Éreztem, hogy nem volt az. Te ugyanúgy szeretsz engem, mint én. Minden érintésedben benne volt. Még a nézésedben is. Nem úgy csókoltál, mint akinek semmit nem jelentenék. Ne tedd ezt velem, kérlek!
- Háááát.... pedig ez az igazság. Tényleg nem akartam, hogy így végződjön. Csak ugye meg kellett várnom Stefant, és téged valahogy rá kellett volna vennem, hogy tálalj ki neki, de nem tetted, és nem is fogod, így felesleges ez az egész. Igaz érzelmek tettetése nélkül, semmit nem értem volna el.
- Hogy te mekkora egy szemét vagy! Takarodj ki innen! Soha többé nem akarlak látni! Gyűlöllek! Gyűlöllek! - ütött két ökölbe szorított kezével kisebb-nagyobb ütéseket a férfi mellkasára.
- Elena, tényleg ne haragudj! De jobb most, mint utóbb, nem?
- Azt mondtam, takarodj! - mutatott a lány az ajtó felé.
- Jó-jó. Megyek már. Csak még....
- Menj már innen! - trappolt az ajtóhoz, majd kinyitotta a férfinak az ajtót. A vámpír kisétált rajta, és sietve lement a lépcsőn, ahova a lány is követte. Amint Damon a küszöbön kívül volt, Elena rácsapta az ajtót, majd összeesett fájdalmában, és sírásban tört ki. Mindkét kezét a szívéhez szorította, mert úgy gondolta így enyhíti a fájdalmat. Damon az ajtó túloldaláról hallgatta a lány szenvedését, és neki se kellett több, hogy eltörjön a mécses. Az ajtón végig csúszva leült a küszöbre, és két tenyerébe temette arcát. Azt kérdezte magától: " Hogy bánthattam meg így? Hogy mondhattam neki ilyeneket?" Kínszenvedés volt végig csinálnia azt, amit fent tett. A férfi szemében könnyek hada jelentek meg, de mielőtt kicsordultak volna, gyorsan letörölte őket. Úgy gondolta, most kell a legerősebbnek lennie. Felállnia innen, és szeretné elfelejteni végleg ezt az éjszakát. Három dolog vigasztalta, hogy Elena tényleg szerette őt, hogy utoljára igaz érzelmek közt lehetett vele, és hogy mielőtt végleg megutáltatta magát a lánnyal, végre kimondhatta neki azt az egy szót, amit már mióta világgá akart kürtölni. Hogy Szeretlek.

III. fejezet Az utolsó érintések

Elenában két mondat játszódott le folyamatosan. " Most válassz! Még utána mehetsz." Egy pillanatig meghátrált Stefantól, és készült a futásra, hogy a siető, dühös vámpírt utol érje, és mindent elmagyarázhasson neki. De mikor jobban belegondolt, hogy most vajon mit gondolhat róla Damon, ráadásul ez pont olyan helyzet volt amit még ha akarna se tudna kimagyarázni. Ezért a két tűz között lévő lány nem mozdult tovább, mert úgy gondolta itt már elveszett minden. Ez volt a harmadik lehetősége, és szintén hagyta elmenni. Ezért nincs más választása. Továbbra is meghazudtolja saját magát, tetteit, és kimondott szavait.

- Elena? Hallod amit mondok? - fogta két keze közé a lány arcát Stefan.

- H-h-oogy mi? Bocsi, csak elbambultam.

- Hát ez inkább olyan volt, mint aki mumust látott, és összetört benne egy világ.

- Ha már itt tartunk, én már azon se lepődnék meg, ha látnék egy mumust. - mondta Elena kimondottan unott, bágyadt hanggal.- Én azt hiszem haza megyek, és lefekszem. Pihenek egy kicsit. Nem érzem túl jól magamat.

- Elvigyelek?

- Nem szükséges, köszönöm. Holnap hívlak.

- Rendben. Holnap nagy nap lesz, úgyhogy pihend ki magadat.

- Nagy nap?! - állt meg egy fél percre a lány lélegzete. Egy dolog jutott erről az eszébe: " Ez nem jelenthet valami jót". - Talán, megyünk valahova?

- Ne légy kíváncsi. Majd holnap megtudod. - majd nyomott egy puszit a homlokára, és kikísérte a lányt a kocsijához.

- Amm... Damon? Mint, akit a köd nyelt el.

- Biztos Andie-vel van valahol. - dobbant egy hatalmasat Elena szíve ennek hallatára. - Ne aggódj már miatta annyit! - simította végig a haját.

- Jaaa. Nem is tudom miért foglalkozok vele ennyit... Akkor holnap. Szia, Stefan! - és beült a volán mögé.

- És puszit nem kapok, Miss. Gilbert? - hajolt be az ablakon egy széles mosollyal.

- Ömm...Persze, hogy kapsz.. - és adott egy halvány csókot a fiú ajkára.

- Szia, Elena!

De ekkor már szélsebesen hajtott az úton. Alig várta, hogy hazaérjen, beüljön egy jó meleg kád vízbe, majd átadni magát az ágynak, és hagyni, hogy elringassa egy olyan álomba amit itt a valós életben nem tud megvalósítani. Szeretett volna egyedül, nyugalomban visszagondolni azokra a pillanatokra, amikor Damonnel volt. Mert, hogy most már csak az emlékekből tud táplálkozni. A valóságban ezeket a képeket nem tudja előhívni. Főleg nem újra átélni őket. Vagy maximum csak a maradék kis reményből tud meríteni pár apró kis cseppet. De ezek a kicsiny cseppek is hamar felszívódnak, mert rájönnek, hogy túl kevesek és kicsik ahhoz, hogy bárminek is a megoldásának a kulcsát nyújthassák.

- Megjöttem! A szobámban leszek. Ledőlök egy kicsit.

- Elena! Várj egy percet! - állította meg Jeremy a lépcső aljánál.

- Igen, Jer? - lépett le egy-két lépcsőfokot a fiú felé.

- Csak szólni akarok, hogy a ma estét Bonnie-nál töltöm. Gondoltam szólok, nehogy aggódni kezdj! - mosolyodott el.

- Aranyos vagy, hogy gondolsz rám. Menj csak, érezd jól magad!

- Jól van. Akkor majd hívlak. Szia, Elena!

- Legalább te érezd jól magadat... - tette hozzá a fiú távozása után.

Elena kimerült lelkiállapottal ment fel az emeletre, majd elgörnyedt végtagokkal szinte beesett a kádba. Elterült a forró vízben, behunyta a szemét, és legközelebb csak arra lett figyelmes, hogy arcán patakokban folynak a könnyek. Leállította a csobogó vizet, megtörölte arcát, vett egy mély levegőt, ezzel erőt venni magán, majd ezután kiszállt a kádból. Maga köré csavart egy törülközőt, de előtte húzott egyet-kettőt a haján, hogy a vízes, összegubancolódott barna haját kisimítsa. Mielőtt elhagyta volna a fürdőszobát, belenézett a tükörbe, és azt kérdezte a tükörben lévő kétségek közt lévő lánytól. " Miért nem tetted? Ott volt a lehetőség. Szereted, nem? Akkor miért nem tetted?"  De válasz sehonnan se jött... Hiába is várta.  Így hát csak kiment a fürdőszobából, de kint akkora örömmel és meglepetéssel találta magát szemben, hogy ezt a nap, nem egyik legjobb, hanem A legjobb történésének gondolta. Ahogy megpillantotta, rögtön felvillant a szemében a boldogság fénye. És azt gondolta, ennél jobb ma nem is történhetett volna vele. Olyan boldogság járta a testét, hogy el is feledkezett, hogy egy szál törölközőben áll előtte.

- Ööö... egy pillanat, cs-cs-csak magamra k-k-k-kapok valamit... - dadogta a lány idegesen.

- Nem szükséges.. - villantott a vámpír egy féloldalas mosolyt.

- Nagyon vicces. - mosolyodott el Elena halványan, majd villámsebesen előkapott valamit a szekrényből, beszaladta a fürdőbe, felvette magára a ruhát, és visszasietett. - Damon, én....

- Ne mondj semmit, jó?! Csak elmondom amit akarok, és már megyek is. Holnap Stefan közös "camping-party-t" akar csapni a hegyekben, vagy hol. Elakarom mondani, hogy megkönnyítem a helyzeted, és nem foglak tovább arra kérni, hogy mondj le a színjátékról. Ha te ezt akarod... Akkor én is egyet értek. Zárjuk le az egészet.

- Hogy mi?! Ezt most nem mondhatod komolyan?! Damo....

- Elena, elég lesz, oké?! - fogta két keze közé arcát, és mélyen a szemébe nézett. - Elég! Te akartad így. Akkor legyen is vége. - majd elengedte, és az ajtó felé vette az irányt.

- És most csak így elmész?! Damon.... Ne menj! Nem mehetsz el. - csordult le egy könny a lány arcán, és érezte, hogy ha a férfi most kilép azon az ajtón, akkor ez volt az utolsó boldog pillanata az életben, hogy legalább ilyen közel érezhette magához őt. Számára Damon a minden volt. És, ha kisétál az ajtón mindennel együtt, akkor semmije nem fog maradni. Érdektelen, értéktelen, haszontalan marad számára minden.

- Mit vársz tőlem, Elena? Te kérlelsz maradásra? Én belefáradtam a könyörgésbe. Te mondtad, hogy felejtsük el az egészet... Én épp arra készülök.

- És te ezt akarod? Biztos? - szipogott a lány a sírástól.

- Nem. Abban vagyok biztos amit te akartál. - majd újra elindult.

- D-d-de én nem vagyok biztos benne... Semmiben sem vagyok az, csak egy dologban. Damon! Szeretlek! Ne menj el!

A vámpír megtorpant a lány utolsó két mondatára. Egy ideig csak állt, szótlanul várt. Majd lassan megfordult, és annyi lépést tett Elena felé, amíg egy apró lélegzetnyi távolság nem volt köztük.

- Bármennyire mondod ezt, ha igaz lenne, egy pillanatig nem haboztál volna, hogy elmond neki az igazat. Sajnálom, Elena. Holnap hidd el könnyebb lesz ez így. Nyugodt körülmények közt turbékolhattok az öcsémmel. Én nem fogom zavarni a képet. És most kérlek, hagyj elmenni!

- Te nem akarsz így elmenni. Igaz..?

Damon a lány ajkait bűvölte. Óvatosan végig húzta a kezét arcán. Behunyta a szemét, és vett egy hatalmas levegőt.

- Nem. Nem akarok. - és ajkait Elenáéra tapasztotta. Olyan szenvedélyesen, tüzesen érintették egymást az ajkak, hogy a szobában a hőmérséklet felcsúszott a kétszeresére. Akár egy szauna. A vágy ami kettőjükbe eddig benne volt, és kitörésre készen állt, most végre kiszabadult. Olyan szorosan és erősen ölelték egymást, mint az anakonda az áldozata elfogásánál. Kiválva a csókból, Damon a lány nyakához vette az irányt ahol az erek dübögtek a vágytól. Erre Elena hevesen túrt a vámpír hajába. Damon óvatosan húzta végig kezét a lány hátán, amitől Elenát kirázta a hideg a jóleső érzéstől. Elvesztette az önuralmát. Nem tudott semmi másra gondolni. Csak ennek a pillanatnak élt. A lány egy hirtelen mozdulattal lekapta Damonról a pólóját, és ahogy szemei izmos testére szegeződtek, tudta, hogy neki vége. Kezeit lassan végig futtatta a vámpír felforrósodott testén, miközben Damon a lány kulcscsontja felé haladva csókokkal árasztotta el. Elena a fellegekben járt, és annyira jólesett neki a fiú minden érintése, hogy olykor-olykor bele is nyögött az érzésbe. Mikor ajkuk újra egymásra talált, a heves csók lassulni kezdett, és a vámpír elvált a lány ajkaitól.

- Most már eltudok menni. - és egy utolsó csókot lehelt Elena ajkaira.

II. fejezet Hatalmas baklövés

A szobában érezhető volt a magas fokú feszültség. Olyan csend volt, amilyen még egy temetésen sincsen, a legapróbb levegővételt is lehetett hallani. Stefan arca kifürkészhetetlen volt, mert ebből az egy mondatból amit Damon ejtett ki a száján sok minden futott át az agyán. Elena testében még a vér is megfagyott. Olyan mozdulatlanul, feszesen állt egyhelyben, hogy ha kiakarták volna rúgni a lábát alóla, az ugyanott marad. Mint akinek a lábai legyökereztek. Damon ide-oda kapkodta tekintetét, várva, hogy szólaljon már meg valaki, mert ez a kínos csend kezdte megőrjíteni.
- Khhmm! - köszörülte meg a torkát Damon. - Na, most mi van? Itt állhatunk akár estig is. Nekem aztán mindegy. - tette keresztbe kezeit mellkasa előtt, majd sóhajtott egyet.
- Mit kéne végre elmondania nekem? - húzta össze szemöldökeit Stefan.
- Elena, most te jösz. - intett egyet kezével, mutatva, hogy "tiéd a terep".
- Azt kell elmondanom, hogy Damon.....
- Igen? - nézett rá kíváncsian Stefan.
- Hogy Damon összeveszett Andie-vel. És tudod milyen.... Ideges lett a kettőnk boldogsága miatt. Csak szégyellte bevallani érzéseit, mert ez  nem a tipikus macsó, bunkó, érzéketlen Damon oldala.
- Hogy mi?! - nyíltak hatalmasra szemei Damonnek.
- Nyugi, Damon. Most már nem kell ezt titkolni.
- Igazad van, tényleg nem kéne... De te pont azt csinálod!
- Na jó, most már nem értek semmit, nem mintha eddig is értettem volna. Csak azt tudom, hogy nagyon furcsák vagytok. Minden rendben van, biztos? - kérdezte gyanakodóan Stefan.
- Persze. De, mint mondtam, Damonnel sokat veszekedtünk.
- Hát ez már tényleg röhej. - csapta le kezeit Damon. - Menjetek innen, jó? Szeretnék EGYEDÜL lenni. - hangsúlyozta.
- Okéé. Gyere, Elena!
- Megyek.
Kifelé menet Elena vissza nézett az idősebbik Salvatore fájdalmas tekintetére. Érezte, hogy megint nagyot hibázott, és hogy a tűzzel játszik. Damon se várhat a végtelenségig. És a végtelenségig se csaphatja be Stefant, és saját magát se. Elena minden porcikája a maradás jeleit mutatta, de mégis tovább haladt, és halkan becsukta maga után az ajtót. Eltudta képzelni, hogy a vámpír most mennyire lehet dühös a lányra. Ott volt a lehetőség, hogy kitálaljon, hogy végre levegye az állarcot, és az igazi, őszinte érzéseit mutassa meg, de mégsem tette. És ezért rettentően haragudott magára. Damon helyébe tudta képzelni saját magát, és így jobban belegondolva már neki fáj, hogy mennyit szenvedhet. De Stefant is szereti, nem úgy, mint Damont, inkább, mint egy legjobb barátot. Ő jó ember. Nem érdemli meg azt, hogy így hátba szúrják. Főleg a szerelmétől és a bátyjától.
- Kezdhetsz mesélni, mert jó sok dolog történhetett itt. Egyrészt, mert Damon a maga módján, enyhe kifejezéssel elviselhetetlen. De most még annál is másabb. Teljesen kivetkőzött magából.... Ahogy hárman egy légtérbe kerülünk, rögtön ingerült lesz.
- Áhh, tényleg? Én ezt eddig nem nagyon vettem észre. Mindig ilyennek láttam... Majd megnyugszik. Tudod, milyen. - vágott Elena egy "hazug-meglepődött" arcot.
- Lehet, hogy igazad van.
- Nekem viszont most elkell mennem. Caroline-nal találkozok. Majd jövök. - próbált Elena minél gyorsabban elszabadulni innen.
- Rendben. Itthon várlak.... Szeretlek! - csókolta meg gyengéden a lányt.
- Én is. Szia!
Nem kellett kényszeríteni Elenát, hogy menjen el. Lábai maguktól, szaladó lépésekbe indultak meg a kocsija felé. Minél jobban távolodott a Salvatore háztól, annál jobban érezte azt, hogy most már nem tud hülyeséget, vagy meggondolatlanságot csinálni. Damon közelében elveszti a fejét, és nem tudja kontrollálni magát, se az érzéseit. Olyankor nincs bűntudata, bár kéne, hogy legyen, de nincs. Mert érzései erősebbek annál, hogy a bűntudat legyőzze őket. És ha ilyen erősek, ő maga miért szálljon szembe velük? Van értelme? Van értelme letagadni? Sokat agyalt már ezen. De most nem akart se Stefanra, se Damonre gondolni. Ha már azt hazudta Stefannak, hogy Caroline-nal találkozik, akkor találkozzon is vele. Szüksége van egy barátra, akinek kiöntheti a szívét.
- Szia Caroline! Itt Elena. Nem tudnánk találkozni?
- Helló Elena! Csak nincs valami baj?!
- Hát mondhatjuk annak is.... Szóval?
- Már megyek is. A grillben?
- Tökéletes. Köszönöm Caroline! 5 perc, és ott vagyok.
Akarata ellenére is belegondolt abba, hogy vajon mi folyhat most otthon. Próbálta győzködni magát, hogy Damon csak nem olyan hülye, hogy mindent rázúdítson Stefanra. De egy fél percig azt is lejátszotta magában, hogy bárcsak megtenné... Talán könnyebb is lenne azután...  Ezt fél perc után el is hesegette. Nem szabadott ilyenre gondolnia.
- Szia! Köszönöm, hogy eljöttél!
- Jajj, ne hülyéskedj már! Ha hívsz, akkor jövök! Ilyen egyszerű. - ölelte át szorosan. - Na, de mesélj! Mi baj van? Csak nem terhes vagy?! - ültetett le hirtelen mozdulattal egy asztalhoz.
- Dehogy is. Damonról és Stefanról van szó. - tagadta le hitetlenül.
- Húú, akkor jó. Mert, ha igen, akkor van egy nagyon jó baba-holmi bolt. Csak szólj! - szélesedett ki Caroline szokásos mosolya. - Viccet félretettem, tudom. Szóval? Mi van velük?
- Hány évet is volt távol Stefan? 2-2 és fél? Ez alatt sok minden történt...  A legelején minden erőnkkel kerestük Stefant. Sokszor rá is akadtunk, de sehogy se sikerült őt elhozni onnan. Vagy szándékosan menekült előlünk, vagy elküldött minket. Kezdtük azt hinni, hogy Stefan direkt nem akar eljönni. Hogy Klaussal akar maradni, és tetszik neki ez az új "ripper" életmód. És részben igazunk is volt. Stefan és Klaus barátok lettek. Stefan valahogy átformálta Klaus-t. Klaus elmesélt neki mindent az eddigi életéből amit még senki másnak nem mondott el. Igaz, hogy olyan dolgokra vette rá Stefant, aminek a vége az lett, hogy rengetek ember meghalt, de ezalatt az út alatt vált Klaus igazán "emberivé". És belegondolt, hogy itthon várják őt, és erővel nem kényszerítheti maradásra, ezért elengedte. Új életet akar kezdeni, bosszú, küzdelem, és harag nélkül. És mikor Stefan egy nap felhívott, hogy " Haza megyek! Elena, haza megyek!" olyat éreztem amit nagyon nem kellett volna.... Nem éreztem azt, hogy majd kiugrik a szívem a hangja hallatára, nem éreztem, hogy már is rohanni akarok ki az ajtó elé, és minden porcikámmal őt akarom már ölelni. És ez Damon miatt volt. A sok próbálkozás után, hogy haza hozzuk Stefant, és a sok elutasítással, kudarccal együtt lemondtunk arról, hogy Stefan valaha is vissza fog jönni. Mindenki élte tovább az életét. Én is így tettem...
- Na, ne! Te... meg... Damon? Na persze..!
De Elena továbbra is ugyanolyan komoly arcot vágott.
- Te nem viccelsz, ugye? Tényleg nem. Úr-is-ten!
- Valljuk be, hogy még mikor Stefan itt volt, akkor se volt számomra közömbös, csak akkor még nem vallottam be saját magamnak. Meg ott volt Stefan is...  Szerettem Stefant, ebben biztos vagyok, de ezek szerint nem eléggé, ha ennyi idő elég volt arra, hogy.....
- Beleszeress Damonbe, és elfelejtsd Stefant.
- Igen. De Stefant nem akarom megbántani. Ezért... megb...
- Mi?! Te nem mondtad el Stefannak?!
- Nem. Épp ezt akarom elmondani, és a segítségedet kérni. Folytathatom?
- Hát hogyne.
- Megbeszéltük Damonnel, hogy félretesszük érzéseinket, és elfelejtük ami történt. Stefan miatt. Nem tehetjük ezt vele!
- Figyelj, Elena! - kezdte Caroline komoly, érzelemmentes arccal. - Szerintem tartsd meg mindkettőt. Én a helyedben hárma....
- Caroline! - szólt rá hitetlenül. - Ez nem vicces.
- Jó-jó. Én csak annyit tudok mondani, hogy ha tényleg szerelmes vagy Damonbe, akkor ne hagyd elmenni. Tudom, hogy ezzel Stefannak fájdalmat okozol, de nem lehetsz vele úgy, hogy miközben megcsókol, Damont képzeled a helyébe, miközben együtt vagy vele, az gondolod, hogy Damon érint meg téged. Így teljesen kikészíted majd saját magad. Minél jobban húzod, annál rosszabb lesz neki elviselni. Még az elején mond el neki. Nem beszélve arról, hogy Damon is szenved majd veled együtt. Ez a csoportos depresszió nem túl jó dolog, nem gondolod?
- Igazad van. Elmondom neki. Haza megyek, és még ma elmondom neki.
- Ez a beszéd csajszikám! De azért még megjegyezném, hogy én tényleg megtartanám mindkettőt! Olyan szexik. - vágott egy huncut mosolyt.
- Ahjj, Caroline. Te javíthatatlan vagy.
- Tudom. - vonta meg vállait egy nagy mosollyal az arcán.
- Köszönöm! Sokat segítettél. Szia!
Elena már rohant is, ahogy csak tudott. Most érezte először, hogy készen áll arra, hogy elmondja az igazságot. Érezte, hogy menni fog, és oda tud állni Stefan elé. Kétség kívűl félt, de tudta, hogy ez a helyes. Nem akarja elveszíteni Damont. Őt akarja. Őt szereti. Őt akarja ezentúl, és mindig csókolni. Az ő érintéseit akarja érezni a bőrén. Csak belőle kér. És ebben biztos volt. Tudta, hogy Stefannak fájni fog, de ha tényleg szereti őt, akkor elfogadja a döntését.
- Megjö....
Akadt el szava Elenának, mikor meglátta Damont Andie-vel. Éppen hevesen csókolóztak a kanapén, és szinte észre se vették, hogy belépett a nappaliba. Andie-n elég lenge öltözet volt, Damonon pedig csak a nadrágja volt amit csak az öve tartott meg. Kitudja mennyi ideig.... Elena köpni-nyelni nem tudott Andie testén végig haladó Damon látszólagos érzéki érintéseitől. Olyasfajta féltékenység, düh ment rajta végig, hogy messziről szikrázott az aurája.
- Öhhhömm! - köszörülte meg a torkát úgy, mint ahogy Damon szokta.
- Ohh, Elena. Elnézést kérünk! Kicsit beleéltük magunkat..- vágott egy gúnyos mosolyt.
- Három dolgot mondanék. - emelte fel Elena három ujját. - Egy. Ezt nem a nappali közepén kéne csinálni, hanem esetleg a szobában. Kettő. Nem hiszem, hogy nem hallottátok, hogy bejöttem. Igazán abba hagyhattátok volna. Három. Beszélhetnék veled négyszemközt, Damon? - fejezte be idegesen.
- Bocs, Elena. De, mint látod túl elfoglalt vagyok. Ja, és KIBÉKÜLTÜNK. Mert, hogy tudod, "összevesztünk". De hála neked, minden jóra fordult. Felnyitottad a szemem, és rájöttem, hogy maradok a, ismétlem, a "macsó, bunkó, érzéketlen Damonnál". Andie így csíp engem. Nem igaz, szívem? - csókolta nyakon.
- Hogy te egy... - rohant ki a szobából feldúltan, majd elindult fel az emeletre.
Elena tisztában volt azzal, hogy ez mind az ő hibája. Miatta van most Andie Damon karjaiba. Már az első nap, hogy Stefan visszajött, azzal kellett volna kezdeni, hogy elmond mindent neki. De elbaltázta. Nem csak az első lehetőséget, a másodikat is amit Damon felnyitott neki. Ott se mondta el. Inkább kitalált egy idióta mesét Andie-vel kapcsolatban, és tessék, itt az eredménye.
- Hogy én mekkora egy hülye vagyok! - túrt bele hevesen hajába, majd nekitámaszkodott a falnak.
- Minden rendben? - szólalt meg mellőle Stefan.
- Jézusom!
- Bocs, ha megijesztettelek!
- Nem, semmi baj. És, hát...igen minden rendben. - erőltetett elő egy mosolyt.
- Abból az egy mondatból amit az előbb hallottam, nem úgy tűnik. Miért is vagy hülye?
- Mert..... mert megzavartam Andie-t...és Damont, mikor épp most békültek ki. Épp nagyon elmélyültek a dologban.
- Áhá. Értem. Ezen szerintem ne rágd magad. Örülj neki, hogy kibékültek! Damonnak legalább nem lesznek tovább ezek a kirohanásai. És már megszokhattad. Mindig ezt csinálják. Vagy itt, vagy ott. Már egy ideje lent vannak..
Jelent meg az utolsó mondat hallatára Elena hasában egy nagy görcs. Torkában pedig egy hatalmas gombóc keletkezett.
- Ja. Nagyon örülök. Biztos boldogok együtt.. - próbált lelkesnek látszani.
- De veled még mindig nincs valami rendben. Nézz rám! - fogta meg állánál fogva, és szép lassan felemelte kezével. - Mi baj van?
- Semmi. Tényleg. Csak még mindig nem tudom elhinni, hogy itt vagy. Ennyi az egész.
- Ne aggódj! Már itt vagyok, és itt is maradok. Veled. - simogatta meg arcát.
- Szeretlek, Stefan!
És mikor átölelte, Stefan háta mögött csak egy kétségbeesett, zavarodott arcot pillantott meg, de ezek az érzések hamar eltorultak a dühtől, azok a szép szemek pedig a még ki nem csorduló könnyektől. Nem hitte Elena, hogy hibázhat még annál is nagyobbat, mint amiket eddig tett, de sikerült neki. Elvágta magát egy életre. Elvágta a saját boldogságát, de még a boldogság reményét is.

I. fejezet Visszatérés

- Damon, amit megbeszéltünk, ahhoz tartsuk is magunkat... - mondta Elena, némi bizonytalansággal a hangjában. Nem volt biztos abban, amit tesz. Nagyon nem. Egyik fele a szívéhez, másik fele az eszéhez húzta. De sokszor úgy érződött, hogy mindkettő ugyanolyan erős, és nem érezte azt egyszer se, hogy melyik felé húzza jobban. Próbált okokat találni, hogy miért a szívét válassza, talált is, de emellett ellen okok is felvetődtek. Ugyanígy volt az ésszel is. Nem volt biztos semmiben, csak azt tudta, hogy ha most Stefan belép az ajtón, akkor kell meghoznia a döntést. Vagy most, vagy soha. Itt és most kell eldönteni, mert nem lesz rá több alkalom.

- De, Elena....

- Nincs "de", Damon. Megbeszéltük, nem? - nézett rá Damonre úgy, mint ha most mondta volna ki a halálos végrendeletét. Mert ezzel, hogy ezt a döntést hozta ki győztesként, ezt úgy vette, hogy mától megszűnt létezni.

- Jól van, Elena. Ha te így akarod, akkor így lesz... - adta fel Damon csalódottan, majd egy nagy aggodalmas sóhajjal leült a hozzá legközelebbi fotelre. Idegesen rángatta lábait, és egy percre nem lassított rajtuk. Úgy jártak föl-le a lábai, mint akik világgá akarnak szaladni.

- Hagyd már abba, Damon! Nem elég nagy a feszültség?! - förmedt rá idegesen Elena. Szíve szerint pont ebben a pillanatban, az utolsó pillanatokban, nem éppen ezeket a szavakat akarta Damonnak mondani. Tudott volna mást is... Bőven tudott volna, de azt is tudta, hogy így a helyes. Így valamennyivel könnyebb lesz. Ha itt bármilyen fajta erős érzelmet jelentő szót, mondatot, bármit kiejtett volna száján, akkor kő, kövön nem marad. Azzal együtt dőlt volna belőle minden. És pont ezt nem akarta. Nem akarta megnehezíteni kettőjük dolgát.

- Azt hiszem megérkezett. - pattant fel Damon, nem éppen lelkesen. De még mielőtt Elena kétségbeesése miatt az ajtóhoz rohant volna, elkapta a karját, és közelebb húzta magához.

- Csak egyet, csak egy dolgot szeretnék még hallani... Te szere...

Mondatát megszakította Stefan boldogságtól kicsattanó hangja. Olyan hangosan, és olyan életvidáman szólalt meg, hogy nem kellett látni fülig érő mosolyát, mert elég volt a hangjából megítélni. Damon ezzel együtt gyorsan elengedte Elenát, bár nehezen tette, és mindketten elindultak a bejárati ajtó felé. Elena még mindig hatása volt annak, ami nem történt meg, de ami megtörténhetett volna, és ez nagyon is meglátszódott a vörösen izzó arcán. Lassú léptekkel haladtak, mint akiknek ezek a lépések az alvilágba vezetnének. Még utoljára egymásra néztek, de Elena gyorsan el is kapta tekintetét, nehogy ezek a csillogó kék szemek megállítsák, és megváltoztassák meghozott döntését. Majd odaértek, és Stefan ahogy meglátta Elenát, nem is akart többet várni, nem is akart semmit se mondani, csak erősen átölelni.

- Elena! Végre itt vagy. El sem tudod képzelni, mennyire hiányoztál. - dünnyögte Elena hajába, közben pedig nagyokat szippantott belőle. Elena nem tudta mit mondjon, csak viszonozta az ölelést. Ahogy átölelte Stefant, Damon és Elena tekintete találkozott, és ezek a szemek csak a fájdalmat és a szenvedést. sugározták. Mikor pedig az ölelésnek vége lett, arckifejezése átváltozott. Átváltozott egy más Elenává. Egy boldog, elégedett, szerelmes lánnyá. Akinek most tért haza rég várt szerelme. Nem tudta, hogy meddig kell ezt játszania, de bele se mert gondolni, hogy mennyi időt fog eltölteni ebben a hatalmas állarcban.

- Bátyám! Lehet, hogy soha nem mondtam még ilyet, de örülök, hogy látlak. - veregette meg hátát Damonnek. - Minden rendben volt? Jól vagytok? Remélem vigyáztál rá. - nézett rá humoros fenyegető tekintettel.

-  Persze. De még hogy.... - nevette el magát erőltetve kínjában. Elena pedig vetett rá egy szúrós, lecsesző pillantást.

- Akkor jó. Meséljetek! Nehéz volt kibírni egymást? Sokat veszekedtetek? - nézett rá Elenára, érzékeltetve, hogy a kérdéseket neki szánta. Elenának úgy hangzott Stefan minden kiejtett szava, mintha egy vakációról tért volna haza, és beszámolót kér tőlük a távollétében történt eseményekről. Zavarodottan ráerőltetett magára egy mosolyt, és halkan elnevette magát.

- Először szerintem menjünk be a nappaliba, vagy itt akarunk az előszobában éjszakázni? - terelte a témát gyorsan.

- Igazad van.

Stefan leült Elena mellé. Átkarolta, nyomott egy puszit az arcára, és várták, hogy Damon kiöntse a whiskey-jét, majd ő is csatlakozzon. 

- Elég szótlan vagy, Damon. Csak nem leszoktál a gúnyolódásról? - kérdezte csipkelődve.

- Neem. Csak tudod nem volt kin gyakorolnom. A legjobb tesztelőm elment, így egy kicsit szabadságra mentem. - vágott vissza nem éppen olyan súlyban, mint ahogy Stefan kezdte.

- Áhhh, értem.

- Hihetetlen, hogy ahogy meglátjátok egymást, már marakodtok! 

- Jól van. Teljesen jogos. Szent a béke? - nézett Stefan Damonre.

- De még mennyire szent. - hörpintette le whiskey-jét.

- Elég nagy kupi van a szobádban, úgyhogy rendet rakok, oké? 

- Nem kell. Hagyd csak. Kupi, vagy nem kupi, nekem annyira mindegy. - hajolt közelebb Elenához, és megcsókolta. Elena szemeinek automatikusan le kellett volna csukódniuk, de nem csukódtak le. Csak Damonre tudott koncentrálni.

 Ennek reakciójára  Damon, a kezében lévő whiskey-s poharat ökölbe szorította, és darabokra törte. Szemeit elkapta a látványtól, de attól még égtek a kíntól. Erre a csók abbamaradt, és Stefan meglepődve szegezte tekintetét Damonre, de ő egy határozott mozdulattal felállt, és nagy, szinte már rohanó léptekkel ment ki a nappaliból. 

- Damon, mi bajod? Jól vagy? - kiáltott utána Stefan. 

Amíg Stefan utána ment megnézni, hogy mi lehetett ez a kirohanás, Elena csak kezeibe temette arcát, és halk sírásban tört ki. Tudta, hogy nehéz lesz, de hogy ennyire...  Borzalmas volt ez a helyzet, és egyre bizonytalanabb volt abban, hogy hogyan is kezelje ezt. Hallotta Stefan lépteit, ezért egy gyors mozdulattal letörölte könnyeit, majd újra "magára vette" az állarcot.

- Na? Mi történt? - kérdeztem úgy, mint akit nem érdekel, és lehetőleg úgy, hogy ne látszódjon rajtam az aggodalom felső foka.

- Nem enged be, meg se szólal, még el se küldött a francba.... - mondta meglepődötten. - Próbálj már vele beszélni, kérlek! Neked biztos kinyitja az ajtót...! - fogta meg kezét.

- Ööömmm... nem hiszem, hogy ez egy jó ötlet.... Nnnn...em igazán jöttünk ki egymással, amíg nem voltál itt... - dadogta össze-vissza legnagyobb hazugságait.

- Tudom, hogy neked kinyitja! Kérlek! - nézett Elenára segítségkérő tekintettel.

- Jó.... Megyek.

- Köszönöm! 

Minden egyes lépcsőfoknál úgy érezte, hogy a talaj egyre jobban süllyed, és süllyed. Lábai úgy remegtek, hogy földrengést is kelthetett volna. Szemeit olykor becsukta, mert így annyira nem szédült a félelemtől. Kezét lassan és óvatosan csúsztatta egyre feljebb a lépcső korlátján. Majd mikor felért, és megállt Damon ajtaja előtt, keze kopogásra készen, felkészült minden rosszra, és jóra ami bent várhatja. És mikor úgy érezte, hogy felkészült, vett egy mély levegőt, és bekopogott.

- Damon.... Bemehetek? - kérdezte remegő, elcsukló hangon.

- Gyere....

Az ágyon ült. Kezeit a térdére tette, és onnan lógtak le kézfejei. Csak bámult előre, mint aki azt várja, hogy kinyíljon előtte a remény kapuja, ahova minden bizonnyal belépett volna, hátha ott jobb világ várja, jobb dolgokkal. Elena lábai még mindig remegtek, és nem tudták, hogy megtorpanjanak ott ahol vannak, vagy szaladásnak eredjenek. De itt is két választás volt, vagy Damon felé rohantak volna, vagy az ajtó felé. És Elena ezt sem tudta volna eldönteni. Inkább hagyta ezeket a választásokat, és felállított egy negyedik variációt. Elindult Damon felé, és leült mellé az ágyra. Egy kis ideig hallgattak, majd Elena megszólalt.

- Minden rendben..?

- Ezt most komolyan kérdezed?! Hogy lenne már minden rendben?! - fakadt ki dühösen.

- Megértem, hogy ideges vagy, de ne hidd azt, hogy ez csak neked nehéz. Nekem is ugyanolyan kínszenvedés.

- Elena.. - fordult felé. - Meddig akarod ezt csinálni? Meddig?! Én ezt már most nem bírom. Hogy várod el tőlem, hogy felejtsek el mindent?! Hogy várod el, hogy mosollyal az arcomon nézzem végig, ahogy csókolózol az öcsémmel?

- Tényleg kíváncsi vagy rá, hogy meddig akarom ezt? Örökre. Eeez...most már így lesz. Fogadd el. - sütötte le szemeit, mert ekkorákat hazudni, amiket ma hazudott, már saját maga se tudta elviselni. Küzdött legbelül.

- Ekkora hülyének nézel? Ha tényleg így van, nézz a szemembe! Nézz a szemembe, és mond azt, hogy így akarod. - folytatta ugyanolyan ideges hangon, de a vége felé kezdett tompulni, és mintha a sírással küzdene legbelül amit nagyon nehezen tud lenyugtatni. Elena lassan felnézett, és odafordult Damonhöz. Nagy hibát vétett, mert amint megpillantotta a két szép szempárt, nem tudott hazudni. Amint meglátta a szemében a könnycseppet ami ott pihent a szeme sarkában, és épp azon gondolkozik, hogy megmutassa-e magát, vagy sem, de nem tudott, és nem is akart hazudni neki.

- Nem. Nem akarom ezt. - jelent meg neki is egy könnycsepp, csak azzal a különbséggel, hogy ő volt olyan bátor, hogy előbújt, és megmutatta magát. Nem félt legördülni az arcán, mert tudta, hogy ezzel csak az őszintét mutatja meg.

- Akkor meg miért kell ez a színjáték, Elena? - húzta végig kezét arcán, amibe beleborzongott, annyira jól esett neki Damon érintése.

- Azért, mert Stefan nem ezt érdemli. Ő az öcséd. - hajtotta le fejét az igazság kimondására. - Úgyhogy amit megbeszéltünk, azon nem változtatok... Most így belegondolva....nem is érzek már semmit..- kezdett felállni,de Damon visszahúzta.

- Tényleg? - kérdezte hitetlenül. - Akkor miért mondtad, hogy nem akarod ezt?

- Mmmert, nem akarok se Stefannal, se pedig veled lenni. - felállt, és elindult gyors léptekkel az ajtó felé, de Damon se perc alatt mögötte termett, és óvatosan neki nyomta a falnak.

- Akkor semmi gondod azzal, ha mondjuk így csinálok, igaz? - hajolt hozzá olyan legközelebb, ahogy csak tudott. Majd vágott egy féloldalas, kaján mosolyt. 

Ajkuk között olyan kevés hely volt, hogy elég lett volna egy mozdulat is, hogy összeérjenek. A levegő úgy felforrt közöttük, hogy alig kaptak benne levegőt. Mindkettőjük szívdobogás bebizonyította, de leginkább Elenáé, hogy nem úgy látszik, mint aki nem érezne semmit.

- Damon, ne csináld ezt! 

- De, hát nem azt mondtad, hogy nem érzel semmit? Akkor meg mi baj van? 

- Stefan lent vár..

- Még mindig úgy gondolod, hogy nem változtatsz a döntéseden, és hogy nem érzel semmit? - hajolt még egy milliméterrel közelebb.

- Damon! 

- Csak egy szavadba kerül, és ezek az ajkak a te ajkaidat érintik. Csak mondanod kell. - lehelte Elena ajkaira.

- Akarom. - vágta rá Elena gondolkodás nélkül.

- Tudtam, hogy ezt fogod válaszolni. - vigyorodott el győzedelmesen.

Damon átkarolta Elena derekát, azzal is közelebb húzva magához. Ajkaik már csókra készen, várva, de a pillanatot maximum csak elképzelni tudták....

- Elena? Bent vagy még? - kopogott be Stefan. - Bejöhetek?

- Öööö... persze. Gyere. - lépett ki álomszép buborékjából Elena. - Gyorsan ülj le az ágyra! - lökött egyet Damonön.

- Minden oké? - nézett körbe a fura arckifejezések láttán.

-  Igen, hogyne. Megbeszéltük. Csak rossz napja van, ennyi. - hadarta el gyorsan Elena.

- Na jó, én ezt nem bírom. Elmondanád neki végre, Elena? - fakadt ki újból Damon.

Ezt pedig egy ideig csak a síri csend követte.