- Jó reggelt! - lépett be Elena a nappaliba.
- Szia! - csókolta meg Stefan a lányt.
- Hol voltál este? Egyáltalán feljöttél mellém?
- Nem. Nem akartalak felébreszteni. Ezért itt aludtam a nappaliba.
- Áhh...értem. Klaus...? Damon? - nézett körbe a lány.
- Klaus még fent van a szobában. Damon pedig elment valahova. - vont vállat.
- Hova ment? - kérdezte meggondolatlanul hirtelen.
- Nem tudom, Elena. De gondolom egyszer visszajön. - mosolyodott el.
- Reggelizünk? - csapta össze tenyerét Elena.
- Én is pont ezt akartam kérdezni. - csatlakozott Klaus a beszélgetéshez.
- Jó reggelt, Klaus! - köszöntötte Stefan.
- Jól aludtál, Elena? - húzott szája szélére egy mosolyt.
Elena nem akarta megemlíteni se Damonnek, se Stefannak a tegnap esti dolgot. Úgy gondolta, hogy egyenlőre megtartja magának, és ő maga fogja kideríteni, hogy mit akarhat Klaus. Nem bízott benne, így nem kockáztathat semmit. Egyszer már meghalt miatta egy szerette, most senki nem fog, mert nem is engedi majd, hogy akár még veszélyben is legyenek még egyszer Klaus miatt.
- Igen. Nagyon jól aludtam. Reggelizhetünk végre? - kapta tekintetét Stefanra.
- Persze.
Stefan készített reggelit, majd mindenki leült az asztalhoz, és csöndben elfogyasztották az ételt. Elena akarata ellenére nem tudta figyelmen kívül hagyni, hogy Damon nincs itt, és hogy nem tudja hol van. Ezért folyamatosan az ajtót figyelte, lassan már szugerálta a tekintetével, hogy lépjen már be az ajtón. De nem jött.
- Mit csinálunk ma? - kérdezte Stefan.
- Nekem van egy kis dolgom. Nemsokára jövök. - elindult az ajtó felé, majd bezárta maga mögött.
- Én inkább most itthon maradnék. Pihennék egy kicsit. Nem gond? - fogta meg a fiú kezét.
- Megjötteeeem! - lépett be az ajtón Damon, karöltve egy kimondottan csinos hölggyel. A lány szemei akkorákra nyíltak, hogy kevés kellett ahhoz, hogy kiessenek a helyükről. Először a lány azt hitte, hogy a szeme csak káprázik. Becsukta majd kinyitotta, de még mindig ugyanazt látta, amit nem tudott hova tenni.
- Ez meg ki?! - trappolt oda Elena dühösen.
Stefannak is tágra nyíltak a szemei a lány reagálásra. Még soha sem látta Elenát így kiakadni, amikor Damon hazahozott egy másik lányt. Okot sem tudott találni, hogy ez az eset mitől másabb, mint a többi. A lány csak azután vett tudomást arról, hogy mit csinált, hogy elég konkrétan mutatta ki féltékenységét.
- Ööö....mármint, hogy miért hozol idegeneket a lakásba? - rögtönzött a lány.
- Ő az új barátnőm, Elena....
- Tessék?! Mi az, hogy az új barátnőd?! Na, nekem ebből már kezd elegem lenni.
- Jól vagy, Elena? - fogta meg vállánál Stefan.
- Nem. Nem vagyok jól. Már egy ideje nem vagyok jól.
- Nem értem...De gyere, szerintem is pihenj le, jó?!
- Nem akarok lepihenni, Stefan.
- Mi addig felmegyünk az emeletre, oké? Gyere, Natasha.
- Damon! Mit művelsz már megint? Direkt csinálod ezt?
- Nem tudom, hogy miről beszélsz, de ha nem haragszol, akkor mi felmennénk. - és elindultak fel az emeletre.
- Ezt tényleg nem hiszem el. - beszélt magában a lány.
- Elmagyaráznád? - állt a lány elé karba tett kézzel.
- Nem hiszem, hogy ez a legmegfelelőbb pillanat...
- Mire, Elena? És én azt hiszem, hogy ez a legmegfelelőbb pillanat, mert úgy érzem lesz mit mesélned. - torzult a fiú arca fájdalomra.
Elena legbelül tudta, hogy ezt nem pont így kellett volna, de egyszerűen kijött belőle. Annyira tombolt már benne az összes Damon iránti érzése, hogy egy kicsi részének utat kellett adni a külvilág felé, és akkor így már nem feszített annyira belül. Stefannak nem így kellett volna megtudnia az igazságot, de már nem tudja magában tartani. Elena nem ilyen ember. Nem is érti, hogy színészkedhetett ennyi ideig. Hogy játszhatta meg a szerelmét. Szégyellte magát. Olyannyira, hogy egy kis időre zacskót akart húzni a fejére. Így megalázni Stefant, lejáratni saját magát... Rosszabb már nem is lehetne...
- Üljünk le, jó? - indult el el a lány lehajtott fejjel.
- Alig várom...
- Stefan.... Mikor te elmentél, és nem voltál itt... Azalatt Damon és én egymásba szerettünk. Vagyis csak én szerettem bele Damonbe, mert Damon ugye már szerelemes volt belém..Nem tudom, hogy történt, de egyszer csak ezt éreztem. Amikor megtudtuk, hogy hazajössz, teljes káosz volt a fejemben, mert mindenki abban a hitben élt, mindenki abba törődött bele, hogy te már soha nem jösz haza. Nem akartam azzal kezdeni... Nem akartalak azzal várni, hogy a bátyjáddal együtt vagyunk. Nem lettem volna rá képes, mert ettől eltekintve szeretlek, és tisztellek téged. Ezerszer, és ezerszer gondoltam át a fejemben, hogy hogyan csináljam, hogyan mondjam el, de mindig jött valami ami közbe játszott. Olyan boldognak látszódtál, és fájt a szívem, ha arra kellett gondolnom, hogy ezt a boldogságot nekem kell majd összetörni. De már belefáradtam abba, hogy hazudjak. Igen, hazudtam. De csak azért, mert túl gyáva voltam. Féltem mindentől. Féltem attól, hogy ezután elveszítelek. Tudom, hogy ez nagyon önző, de szükségem van rád. A barátságodra. De Damont szeretem, és ne haragudj, hogy csak most tudod meg. Rettenetesen szégyellem magam, mert ilyen mélyre még sosem süllyedtem. Valószínűeg itt a mélypont.
Stefan csak némán hallgatta Elenát. A végén felnézett rá, és a lánynak nem darabokra, catatokra, miszlikre szakadt a szíve és a lelke. A fiút még egyszer sem látta ilyen csalódottnak és összetörtnek. Szemében eleinte nem látta a könnyeket, mert Stefan küdött ellenük, de ezt a fájdalmat nem lehet könnyek nélkül megélni. Az első könnycsepp lassan csúszott végig a fiú arcán. Egy percre sem mozdult meg, csak a lányt bámulta. Elena szörnyen érezte magát, mert nem akart ekkora fájdalmat okozni Stefannak. Pont ezt akarta elkerülni. Ezt nem akarta látni. Ezt a gyötrődött, kínszenves tekintetet. Amiből a könnyek olyan apró kis cseppekben folytak le, mint amilyen apró darabokra törte most a fiú szívét. Megszólalni is félt, mert attól tartott, hogy ha most kinyitja a száját, akkor még többet ront a helyzeten. De szótlanul sem ülhetnek az örökké valóságig.
- Stefan...
- Ne mondj semmit, kérlek!.... Ha elmondod még az elején, nem fájna most így. Biztos fájna, de nem ennyire. Tudod mi fáj a legjobban? Hogy, amikor velem voltál, vagy ha megcsókoltalak, ha átöleltelek, ha azt mondtad "Szeretlek", akkor nem rám gondoltál, hanem Damonre. Mindig rá gondoltál. Minden egyes pillanatban, és én meg azt hittem, hogy a boldogságom ahol véget ért, ott folytatódik. Azt hittem nem változott semmi, és vársz itthon. Hogy ugyanúgy hallhatom majd azt a szót ami boldoggá tett. Hallottam is, akkor boldog is voltam, de kiderült, hogy az nem is volt őszinte. Azt a szót inkább Damonnek szántad. Azt hiszed nem gondoltam arra a távollétem alatt, hogy esetleg Damonbe szeretsz? Dehogynem. Rengetegszer, de épp ezért voltam olyan boldog, hogy ezek a gondolatok nem váltak valóra, de úgy látszik, hogy ebben is tévedtem. Azt hittem Elena, hogy te ennél őszintébb vagy. És nem lennél képes arra, hogy megjátszd magad előttem. Ráadásul nem akármit játszottál meg, hanem a szerelmedet. Ami még fájdalmasabb. De ne aggódj, nem fogok közétek állni...
- Tudom, hogy most mit érzel, és pont ezért nem akartam elmondani. Pont emiatt titkoltam el előled, mert nem akartam neked fájdalmat okozni.
- De, Elena! Pont ezzel ártottál a legjobban! Ezzel okoztál a legnagyobb fájdalmat. - hajolt közelebb a lányhoz.
- Sajnálom, Stefan...! - hullt ki a lány szeméből is egy könnycsepp. A szégyen könnye volt...
- Most egy kicsit elmegyek. Kiszellőztetem a fejemet. - állt fel a kanapéról, és gyors léptekkel indult az ajtó felé.
- Stefan, ne me....
- Ne akarj megállítani, légyszíves. És ne is gyere utánam... - és becsapta maga után az ajtót.
Elena letörve ült vissza a kanapéra. Azt kívánta, hogy bárcsak eltűnhetne most erről a világról. Hogy senki ne lássa, de hiába kívánja ezt, tudja, hogy úgysem teljesül.. A lány csak ült, és nézett ki előre a fejéből. Mást nagyon ebben a helyzetben nem tudott volna..
- Holnap találkozunk. Majd este hívlak. - kísérte ki Damon..Natashát.
Elena így is rossz kedvében volt, és ez a nap elcseszettebb nem is lehetne számára, így nem gondolkozott azon, hogy erre mit mondjon..
- Elárulnád mit csinálsz?! - ment oda a vámpírhoz, miután az becsukta a "barátnője" után a bejárati ajtót.
- Kikísértem a barátnőmet... Mi ebben olyan abszurd? - húzta össze szemöldökét.
- Damon! Elmondtam Stefannak, hogy mi van velünk. Hogy együtt vagyunk. Most már nem kell titkolóznunk.
- Elena, hogy lehetnék veled, amikor Natashával vagyok? Tudom, hogy jóképű vagyok, és a nők nem tudnak nekem ellen állni, de azért egyszerre csak egy csajom van. - vigyorodott el.
- Te ugye most csak viccelsz? Már megint mi ez az egész?! Felfogtad, amit mondtam?! Elmondtam Stefannak az igazat!
- Én nem tudom, hogy mi ez az egész. Én Natashával vagyok. Úgyhogy nem tudom miért mondtad azt Stefannak, hogy te és én... Na az már abszurd lenne..
- Damon? Te jól vagy?! Eljutott az agyadig, hogy mit csináltam?!
- Én nagyon jól vagyok, Elena. De én Natashával vagyok.
- Már vagy ezerszer elmondtad, hogy Natashával vagy, nem kell elmondanod minden mondatodban. Ha vissza nyerted az ép eszedet is, akkor szólj, mert fogalmam sincs, hogy megint mi bajod van....
Elena kérdésekkel telve ment fel az emeletre. Kezdett nála betelni a pohár. Már megint mi értelme van ennek? Végre elmondta Stefannak az igazat. Szerintem a férfi fel sem fogta, hogy ez mekkora előrelépés. De még a meglepődés, vagy az öröm jelét se látta raja. Mintha nem is érdekelte volna....Tegnap még majdnem csókolóztak, csak Klaus megzavarta őket, ma meg új barátnője van? Elena nem tudta mit gondoljon, hogy mi miatt lehet megint ilyen Damon, de a mai naptól mást nem is nagyon várhatna...
Elena bement az egyik szobába, épp amelyik a legközelebb volt... Amiről rögtön kiderült, hogy kié, mikor belépett. Stefané volt az. De tulajdonképpen most nem zavarta. Csak nem dobja ki a szobából.... Gondterhelten elterült az ágyon, és csak a plafont bámulta. Olyan erősen koncentrált a plafonra, hogy csak kis idő elteltével figyelt fel az ajtókopogásra. Gyorsan felpattant az ágyról.
- Igen? Gyere.
- Zavarok? - dugta be a résen fejét Klaus.
- Igen. Most nincs kedvem beszélgetni... Vagyis hozzád nincs kedvem..
- Csak érdeklődni akartam, hogy hol van Stefan...
- Stefan.... elment egy kicsit. De nemsokára visszajön...
- Ez jó hír. Ennek örülük.. Köszönöm, Elena! Elnézést a zavarásért. - majd visszacsukta az ajtót.
Klaus szemszöge:
- Úgy látszik minden úgy működött, ahogy terveztem. - vigyorodott egy magában.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése