A szobában érezhető volt a magas fokú feszültség. Olyan csend volt, amilyen még egy temetésen sincsen, a legapróbb levegővételt is lehetett hallani. Stefan arca kifürkészhetetlen volt, mert ebből az egy mondatból amit Damon ejtett ki a száján sok minden futott át az agyán. Elena testében még a vér is megfagyott. Olyan mozdulatlanul, feszesen állt egyhelyben, hogy ha kiakarták volna rúgni a lábát alóla, az ugyanott marad. Mint akinek a lábai legyökereztek. Damon ide-oda kapkodta tekintetét, várva, hogy szólaljon már meg valaki, mert ez a kínos csend kezdte megőrjíteni.
- Khhmm! - köszörülte meg a torkát Damon. - Na, most mi van? Itt állhatunk akár estig is. Nekem aztán mindegy. - tette keresztbe kezeit mellkasa előtt, majd sóhajtott egyet.
- Mit kéne végre elmondania nekem? - húzta össze szemöldökeit Stefan.
- Elena, most te jösz. - intett egyet kezével, mutatva, hogy "tiéd a terep".
- Azt kell elmondanom, hogy Damon.....
- Igen? - nézett rá kíváncsian Stefan.
- Hogy Damon összeveszett Andie-vel. És tudod milyen.... Ideges lett a kettőnk boldogsága miatt. Csak szégyellte bevallani érzéseit, mert ez nem a tipikus macsó, bunkó, érzéketlen Damon oldala.
- Hogy mi?! - nyíltak hatalmasra szemei Damonnek.
- Nyugi, Damon. Most már nem kell ezt titkolni.
- Igazad van, tényleg nem kéne... De te pont azt csinálod!
- Na jó, most már nem értek semmit, nem mintha eddig is értettem volna. Csak azt tudom, hogy nagyon furcsák vagytok. Minden rendben van, biztos? - kérdezte gyanakodóan Stefan.
- Persze. De, mint mondtam, Damonnel sokat veszekedtünk.
- Hát ez már tényleg röhej. - csapta le kezeit Damon. - Menjetek innen, jó? Szeretnék EGYEDÜL lenni. - hangsúlyozta.
- Okéé. Gyere, Elena!
- Megyek.
Kifelé menet Elena vissza nézett az idősebbik Salvatore fájdalmas tekintetére. Érezte, hogy megint nagyot hibázott, és hogy a tűzzel játszik. Damon se várhat a végtelenségig. És a végtelenségig se csaphatja be Stefant, és saját magát se. Elena minden porcikája a maradás jeleit mutatta, de mégis tovább haladt, és halkan becsukta maga után az ajtót. Eltudta képzelni, hogy a vámpír most mennyire lehet dühös a lányra. Ott volt a lehetőség, hogy kitálaljon, hogy végre levegye az állarcot, és az igazi, őszinte érzéseit mutassa meg, de mégsem tette. És ezért rettentően haragudott magára. Damon helyébe tudta képzelni saját magát, és így jobban belegondolva már neki fáj, hogy mennyit szenvedhet. De Stefant is szereti, nem úgy, mint Damont, inkább, mint egy legjobb barátot. Ő jó ember. Nem érdemli meg azt, hogy így hátba szúrják. Főleg a szerelmétől és a bátyjától.
- Kezdhetsz mesélni, mert jó sok dolog történhetett itt. Egyrészt, mert Damon a maga módján, enyhe kifejezéssel elviselhetetlen. De most még annál is másabb. Teljesen kivetkőzött magából.... Ahogy hárman egy légtérbe kerülünk, rögtön ingerült lesz.
- Áhh, tényleg? Én ezt eddig nem nagyon vettem észre. Mindig ilyennek láttam... Majd megnyugszik. Tudod, milyen. - vágott Elena egy "hazug-meglepődött" arcot.
- Lehet, hogy igazad van.
- Nekem viszont most elkell mennem. Caroline-nal találkozok. Majd jövök. - próbált Elena minél gyorsabban elszabadulni innen.
- Rendben. Itthon várlak.... Szeretlek! - csókolta meg gyengéden a lányt.
- Én is. Szia!
Nem kellett kényszeríteni Elenát, hogy menjen el. Lábai maguktól, szaladó lépésekbe indultak meg a kocsija felé. Minél jobban távolodott a Salvatore háztól, annál jobban érezte azt, hogy most már nem tud hülyeséget, vagy meggondolatlanságot csinálni. Damon közelében elveszti a fejét, és nem tudja kontrollálni magát, se az érzéseit. Olyankor nincs bűntudata, bár kéne, hogy legyen, de nincs. Mert érzései erősebbek annál, hogy a bűntudat legyőzze őket. És ha ilyen erősek, ő maga miért szálljon szembe velük? Van értelme? Van értelme letagadni? Sokat agyalt már ezen. De most nem akart se Stefanra, se Damonre gondolni. Ha már azt hazudta Stefannak, hogy Caroline-nal találkozik, akkor találkozzon is vele. Szüksége van egy barátra, akinek kiöntheti a szívét.
- Szia Caroline! Itt Elena. Nem tudnánk találkozni?
- Helló Elena! Csak nincs valami baj?!
- Hát mondhatjuk annak is.... Szóval?
- Már megyek is. A grillben?
- Tökéletes. Köszönöm Caroline! 5 perc, és ott vagyok.
Akarata ellenére is belegondolt abba, hogy vajon mi folyhat most otthon. Próbálta győzködni magát, hogy Damon csak nem olyan hülye, hogy mindent rázúdítson Stefanra. De egy fél percig azt is lejátszotta magában, hogy bárcsak megtenné... Talán könnyebb is lenne azután... Ezt fél perc után el is hesegette. Nem szabadott ilyenre gondolnia.
- Szia! Köszönöm, hogy eljöttél!
- Jajj, ne hülyéskedj már! Ha hívsz, akkor jövök! Ilyen egyszerű. - ölelte át szorosan. - Na, de mesélj! Mi baj van? Csak nem terhes vagy?! - ültetett le hirtelen mozdulattal egy asztalhoz.
- Dehogy is. Damonról és Stefanról van szó. - tagadta le hitetlenül.
- Húú, akkor jó. Mert, ha igen, akkor van egy nagyon jó baba-holmi bolt. Csak szólj! - szélesedett ki Caroline szokásos mosolya. - Viccet félretettem, tudom. Szóval? Mi van velük?
- Hány évet is volt távol Stefan? 2-2 és fél? Ez alatt sok minden történt... A legelején minden erőnkkel kerestük Stefant. Sokszor rá is akadtunk, de sehogy se sikerült őt elhozni onnan. Vagy szándékosan menekült előlünk, vagy elküldött minket. Kezdtük azt hinni, hogy Stefan direkt nem akar eljönni. Hogy Klaussal akar maradni, és tetszik neki ez az új "ripper" életmód. És részben igazunk is volt. Stefan és Klaus barátok lettek. Stefan valahogy átformálta Klaus-t. Klaus elmesélt neki mindent az eddigi életéből amit még senki másnak nem mondott el. Igaz, hogy olyan dolgokra vette rá Stefant, aminek a vége az lett, hogy rengetek ember meghalt, de ezalatt az út alatt vált Klaus igazán "emberivé". És belegondolt, hogy itthon várják őt, és erővel nem kényszerítheti maradásra, ezért elengedte. Új életet akar kezdeni, bosszú, küzdelem, és harag nélkül. És mikor Stefan egy nap felhívott, hogy " Haza megyek! Elena, haza megyek!" olyat éreztem amit nagyon nem kellett volna.... Nem éreztem azt, hogy majd kiugrik a szívem a hangja hallatára, nem éreztem, hogy már is rohanni akarok ki az ajtó elé, és minden porcikámmal őt akarom már ölelni. És ez Damon miatt volt. A sok próbálkozás után, hogy haza hozzuk Stefant, és a sok elutasítással, kudarccal együtt lemondtunk arról, hogy Stefan valaha is vissza fog jönni. Mindenki élte tovább az életét. Én is így tettem...
- Na, ne! Te... meg... Damon? Na persze..!
De Elena továbbra is ugyanolyan komoly arcot vágott.
- Te nem viccelsz, ugye? Tényleg nem. Úr-is-ten!
- Valljuk be, hogy még mikor Stefan itt volt, akkor se volt számomra közömbös, csak akkor még nem vallottam be saját magamnak. Meg ott volt Stefan is... Szerettem Stefant, ebben biztos vagyok, de ezek szerint nem eléggé, ha ennyi idő elég volt arra, hogy.....
- Beleszeress Damonbe, és elfelejtsd Stefant.
- Igen. De Stefant nem akarom megbántani. Ezért... megb...
- Mi?! Te nem mondtad el Stefannak?!
- Nem. Épp ezt akarom elmondani, és a segítségedet kérni. Folytathatom?
- Hát hogyne.
- Megbeszéltük Damonnel, hogy félretesszük érzéseinket, és elfelejtük ami történt. Stefan miatt. Nem tehetjük ezt vele!
- Figyelj, Elena! - kezdte Caroline komoly, érzelemmentes arccal. - Szerintem tartsd meg mindkettőt. Én a helyedben hárma....
- Caroline! - szólt rá hitetlenül. - Ez nem vicces.
- Jó-jó. Én csak annyit tudok mondani, hogy ha tényleg szerelmes vagy Damonbe, akkor ne hagyd elmenni. Tudom, hogy ezzel Stefannak fájdalmat okozol, de nem lehetsz vele úgy, hogy miközben megcsókol, Damont képzeled a helyébe, miközben együtt vagy vele, az gondolod, hogy Damon érint meg téged. Így teljesen kikészíted majd saját magad. Minél jobban húzod, annál rosszabb lesz neki elviselni. Még az elején mond el neki. Nem beszélve arról, hogy Damon is szenved majd veled együtt. Ez a csoportos depresszió nem túl jó dolog, nem gondolod?
- Igazad van. Elmondom neki. Haza megyek, és még ma elmondom neki.
- Ez a beszéd csajszikám! De azért még megjegyezném, hogy én tényleg megtartanám mindkettőt! Olyan szexik. - vágott egy huncut mosolyt.
- Ahjj, Caroline. Te javíthatatlan vagy.
- Tudom. - vonta meg vállait egy nagy mosollyal az arcán.
- Köszönöm! Sokat segítettél. Szia!
Elena már rohant is, ahogy csak tudott. Most érezte először, hogy készen áll arra, hogy elmondja az igazságot. Érezte, hogy menni fog, és oda tud állni Stefan elé. Kétség kívűl félt, de tudta, hogy ez a helyes. Nem akarja elveszíteni Damont. Őt akarja. Őt szereti. Őt akarja ezentúl, és mindig csókolni. Az ő érintéseit akarja érezni a bőrén. Csak belőle kér. És ebben biztos volt. Tudta, hogy Stefannak fájni fog, de ha tényleg szereti őt, akkor elfogadja a döntését.
- Megjö....
Akadt el szava Elenának, mikor meglátta Damont Andie-vel. Éppen hevesen csókolóztak a kanapén, és szinte észre se vették, hogy belépett a nappaliba. Andie-n elég lenge öltözet volt, Damonon pedig csak a nadrágja volt amit csak az öve tartott meg. Kitudja mennyi ideig.... Elena köpni-nyelni nem tudott Andie testén végig haladó Damon látszólagos érzéki érintéseitől. Olyasfajta féltékenység, düh ment rajta végig, hogy messziről szikrázott az aurája.
- Öhhhömm! - köszörülte meg a torkát úgy, mint ahogy Damon szokta.
- Ohh, Elena. Elnézést kérünk! Kicsit beleéltük magunkat..- vágott egy gúnyos mosolyt.
- Három dolgot mondanék. - emelte fel Elena három ujját. - Egy. Ezt nem a nappali közepén kéne csinálni, hanem esetleg a szobában. Kettő. Nem hiszem, hogy nem hallottátok, hogy bejöttem. Igazán abba hagyhattátok volna. Három. Beszélhetnék veled négyszemközt, Damon? - fejezte be idegesen.
- Bocs, Elena. De, mint látod túl elfoglalt vagyok. Ja, és KIBÉKÜLTÜNK. Mert, hogy tudod, "összevesztünk". De hála neked, minden jóra fordult. Felnyitottad a szemem, és rájöttem, hogy maradok a, ismétlem, a "macsó, bunkó, érzéketlen Damonnál". Andie így csíp engem. Nem igaz, szívem? - csókolta nyakon.
- Hogy te egy... - rohant ki a szobából feldúltan, majd elindult fel az emeletre.
Elena tisztában volt azzal, hogy ez mind az ő hibája. Miatta van most Andie Damon karjaiba. Már az első nap, hogy Stefan visszajött, azzal kellett volna kezdeni, hogy elmond mindent neki. De elbaltázta. Nem csak az első lehetőséget, a másodikat is amit Damon felnyitott neki. Ott se mondta el. Inkább kitalált egy idióta mesét Andie-vel kapcsolatban, és tessék, itt az eredménye.
- Hogy én mekkora egy hülye vagyok! - túrt bele hevesen hajába, majd nekitámaszkodott a falnak.
- Minden rendben? - szólalt meg mellőle Stefan.
- Jézusom!
- Bocs, ha megijesztettelek!
- Nem, semmi baj. És, hát...igen minden rendben. - erőltetett elő egy mosolyt.
- Abból az egy mondatból amit az előbb hallottam, nem úgy tűnik. Miért is vagy hülye?
- Mert..... mert megzavartam Andie-t...és Damont, mikor épp most békültek ki. Épp nagyon elmélyültek a dologban.
- Áhá. Értem. Ezen szerintem ne rágd magad. Örülj neki, hogy kibékültek! Damonnak legalább nem lesznek tovább ezek a kirohanásai. És már megszokhattad. Mindig ezt csinálják. Vagy itt, vagy ott. Már egy ideje lent vannak..
Jelent meg az utolsó mondat hallatára Elena hasában egy nagy görcs. Torkában pedig egy hatalmas gombóc keletkezett.
- Ja. Nagyon örülök. Biztos boldogok együtt.. - próbált lelkesnek látszani.
- De veled még mindig nincs valami rendben. Nézz rám! - fogta meg állánál fogva, és szép lassan felemelte kezével. - Mi baj van?
- Semmi. Tényleg. Csak még mindig nem tudom elhinni, hogy itt vagy. Ennyi az egész.
- Ne aggódj! Már itt vagyok, és itt is maradok. Veled. - simogatta meg arcát.
- Szeretlek, Stefan!
És mikor átölelte, Stefan háta mögött csak egy kétségbeesett, zavarodott arcot pillantott meg, de ezek az érzések hamar eltorultak a dühtől, azok a szép szemek pedig a még ki nem csorduló könnyektől. Nem hitte Elena, hogy hibázhat még annál is nagyobbat, mint amiket eddig tett, de sikerült neki. Elvágta magát egy életre. Elvágta a saját boldogságát, de még a boldogság reményét is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése