- Damon, amit megbeszéltünk, ahhoz tartsuk is magunkat... - mondta Elena, némi bizonytalansággal a hangjában. Nem volt biztos abban, amit tesz. Nagyon nem. Egyik fele a szívéhez, másik fele az eszéhez húzta. De sokszor úgy érződött, hogy mindkettő ugyanolyan erős, és nem érezte azt egyszer se, hogy melyik felé húzza jobban. Próbált okokat találni, hogy miért a szívét válassza, talált is, de emellett ellen okok is felvetődtek. Ugyanígy volt az ésszel is. Nem volt biztos semmiben, csak azt tudta, hogy ha most Stefan belép az ajtón, akkor kell meghoznia a döntést. Vagy most, vagy soha. Itt és most kell eldönteni, mert nem lesz rá több alkalom.
- De, Elena....
- Nincs "de", Damon. Megbeszéltük, nem? - nézett rá Damonre úgy, mint ha most mondta volna ki a halálos végrendeletét. Mert ezzel, hogy ezt a döntést hozta ki győztesként, ezt úgy vette, hogy mától megszűnt létezni.
- Jól van, Elena. Ha te így akarod, akkor így lesz... - adta fel Damon csalódottan, majd egy nagy aggodalmas sóhajjal leült a hozzá legközelebbi fotelre. Idegesen rángatta lábait, és egy percre nem lassított rajtuk. Úgy jártak föl-le a lábai, mint akik világgá akarnak szaladni.
- Hagyd már abba, Damon! Nem elég nagy a feszültség?! - förmedt rá idegesen Elena. Szíve szerint pont ebben a pillanatban, az utolsó pillanatokban, nem éppen ezeket a szavakat akarta Damonnak mondani. Tudott volna mást is... Bőven tudott volna, de azt is tudta, hogy így a helyes. Így valamennyivel könnyebb lesz. Ha itt bármilyen fajta erős érzelmet jelentő szót, mondatot, bármit kiejtett volna száján, akkor kő, kövön nem marad. Azzal együtt dőlt volna belőle minden. És pont ezt nem akarta. Nem akarta megnehezíteni kettőjük dolgát.
- Azt hiszem megérkezett. - pattant fel Damon, nem éppen lelkesen. De még mielőtt Elena kétségbeesése miatt az ajtóhoz rohant volna, elkapta a karját, és közelebb húzta magához.
- Csak egyet, csak egy dolgot szeretnék még hallani... Te szere...
Mondatát megszakította Stefan boldogságtól kicsattanó hangja. Olyan hangosan, és olyan életvidáman szólalt meg, hogy nem kellett látni fülig érő mosolyát, mert elég volt a hangjából megítélni. Damon ezzel együtt gyorsan elengedte Elenát, bár nehezen tette, és mindketten elindultak a bejárati ajtó felé. Elena még mindig hatása volt annak, ami nem történt meg, de ami megtörténhetett volna, és ez nagyon is meglátszódott a vörösen izzó arcán. Lassú léptekkel haladtak, mint akiknek ezek a lépések az alvilágba vezetnének. Még utoljára egymásra néztek, de Elena gyorsan el is kapta tekintetét, nehogy ezek a csillogó kék szemek megállítsák, és megváltoztassák meghozott döntését. Majd odaértek, és Stefan ahogy meglátta Elenát, nem is akart többet várni, nem is akart semmit se mondani, csak erősen átölelni.
- Elena! Végre itt vagy. El sem tudod képzelni, mennyire hiányoztál. - dünnyögte Elena hajába, közben pedig nagyokat szippantott belőle. Elena nem tudta mit mondjon, csak viszonozta az ölelést. Ahogy átölelte Stefant, Damon és Elena tekintete találkozott, és ezek a szemek csak a fájdalmat és a szenvedést. sugározták. Mikor pedig az ölelésnek vége lett, arckifejezése átváltozott. Átváltozott egy más Elenává. Egy boldog, elégedett, szerelmes lánnyá. Akinek most tért haza rég várt szerelme. Nem tudta, hogy meddig kell ezt játszania, de bele se mert gondolni, hogy mennyi időt fog eltölteni ebben a hatalmas állarcban.
- Bátyám! Lehet, hogy soha nem mondtam még ilyet, de örülök, hogy látlak. - veregette meg hátát Damonnek. - Minden rendben volt? Jól vagytok? Remélem vigyáztál rá. - nézett rá humoros fenyegető tekintettel.
- Persze. De még hogy.... - nevette el magát erőltetve kínjában. Elena pedig vetett rá egy szúrós, lecsesző pillantást.
- Akkor jó. Meséljetek! Nehéz volt kibírni egymást? Sokat veszekedtetek? - nézett rá Elenára, érzékeltetve, hogy a kérdéseket neki szánta. Elenának úgy hangzott Stefan minden kiejtett szava, mintha egy vakációról tért volna haza, és beszámolót kér tőlük a távollétében történt eseményekről. Zavarodottan ráerőltetett magára egy mosolyt, és halkan elnevette magát.
- Először szerintem menjünk be a nappaliba, vagy itt akarunk az előszobában éjszakázni? - terelte a témát gyorsan.
- Igazad van.
Stefan leült Elena mellé. Átkarolta, nyomott egy puszit az arcára, és várták, hogy Damon kiöntse a whiskey-jét, majd ő is csatlakozzon.
- Elég szótlan vagy, Damon. Csak nem leszoktál a gúnyolódásról? - kérdezte csipkelődve.
- Neem. Csak tudod nem volt kin gyakorolnom. A legjobb tesztelőm elment, így egy kicsit szabadságra mentem. - vágott vissza nem éppen olyan súlyban, mint ahogy Stefan kezdte.
- Áhhh, értem.
- Hihetetlen, hogy ahogy meglátjátok egymást, már marakodtok!
- Jól van. Teljesen jogos. Szent a béke? - nézett Stefan Damonre.
- De még mennyire szent. - hörpintette le whiskey-jét.
- Elég nagy kupi van a szobádban, úgyhogy rendet rakok, oké?
- Nem kell. Hagyd csak. Kupi, vagy nem kupi, nekem annyira mindegy. - hajolt közelebb Elenához, és megcsókolta. Elena szemeinek automatikusan le kellett volna csukódniuk, de nem csukódtak le. Csak Damonre tudott koncentrálni.
Ennek reakciójára Damon, a kezében lévő whiskey-s poharat ökölbe szorította, és darabokra törte. Szemeit elkapta a látványtól, de attól még égtek a kíntól. Erre a csók abbamaradt, és Stefan meglepődve szegezte tekintetét Damonre, de ő egy határozott mozdulattal felállt, és nagy, szinte már rohanó léptekkel ment ki a nappaliból.
- Damon, mi bajod? Jól vagy? - kiáltott utána Stefan.
Amíg Stefan utána ment megnézni, hogy mi lehetett ez a kirohanás, Elena csak kezeibe temette arcát, és halk sírásban tört ki. Tudta, hogy nehéz lesz, de hogy ennyire... Borzalmas volt ez a helyzet, és egyre bizonytalanabb volt abban, hogy hogyan is kezelje ezt. Hallotta Stefan lépteit, ezért egy gyors mozdulattal letörölte könnyeit, majd újra "magára vette" az állarcot.
- Na? Mi történt? - kérdeztem úgy, mint akit nem érdekel, és lehetőleg úgy, hogy ne látszódjon rajtam az aggodalom felső foka.
- Nem enged be, meg se szólal, még el se küldött a francba.... - mondta meglepődötten. - Próbálj már vele beszélni, kérlek! Neked biztos kinyitja az ajtót...! - fogta meg kezét.
- Ööömmm... nem hiszem, hogy ez egy jó ötlet.... Nnnn...em igazán jöttünk ki egymással, amíg nem voltál itt... - dadogta össze-vissza legnagyobb hazugságait.
- Tudom, hogy neked kinyitja! Kérlek! - nézett Elenára segítségkérő tekintettel.
- Jó.... Megyek.
- Köszönöm!
Minden egyes lépcsőfoknál úgy érezte, hogy a talaj egyre jobban süllyed, és süllyed. Lábai úgy remegtek, hogy földrengést is kelthetett volna. Szemeit olykor becsukta, mert így annyira nem szédült a félelemtől. Kezét lassan és óvatosan csúsztatta egyre feljebb a lépcső korlátján. Majd mikor felért, és megállt Damon ajtaja előtt, keze kopogásra készen, felkészült minden rosszra, és jóra ami bent várhatja. És mikor úgy érezte, hogy felkészült, vett egy mély levegőt, és bekopogott.
- Damon.... Bemehetek? - kérdezte remegő, elcsukló hangon.
- Gyere....
Az ágyon ült. Kezeit a térdére tette, és onnan lógtak le kézfejei. Csak bámult előre, mint aki azt várja, hogy kinyíljon előtte a remény kapuja, ahova minden bizonnyal belépett volna, hátha ott jobb világ várja, jobb dolgokkal. Elena lábai még mindig remegtek, és nem tudták, hogy megtorpanjanak ott ahol vannak, vagy szaladásnak eredjenek. De itt is két választás volt, vagy Damon felé rohantak volna, vagy az ajtó felé. És Elena ezt sem tudta volna eldönteni. Inkább hagyta ezeket a választásokat, és felállított egy negyedik variációt. Elindult Damon felé, és leült mellé az ágyra. Egy kis ideig hallgattak, majd Elena megszólalt.
- Minden rendben..?
- Ezt most komolyan kérdezed?! Hogy lenne már minden rendben?! - fakadt ki dühösen.
- Megértem, hogy ideges vagy, de ne hidd azt, hogy ez csak neked nehéz. Nekem is ugyanolyan kínszenvedés.
- Elena.. - fordult felé. - Meddig akarod ezt csinálni? Meddig?! Én ezt már most nem bírom. Hogy várod el tőlem, hogy felejtsek el mindent?! Hogy várod el, hogy mosollyal az arcomon nézzem végig, ahogy csókolózol az öcsémmel?
- Tényleg kíváncsi vagy rá, hogy meddig akarom ezt? Örökre. Eeez...most már így lesz. Fogadd el. - sütötte le szemeit, mert ekkorákat hazudni, amiket ma hazudott, már saját maga se tudta elviselni. Küzdött legbelül.
- Ekkora hülyének nézel? Ha tényleg így van, nézz a szemembe! Nézz a szemembe, és mond azt, hogy így akarod. - folytatta ugyanolyan ideges hangon, de a vége felé kezdett tompulni, és mintha a sírással küzdene legbelül amit nagyon nehezen tud lenyugtatni. Elena lassan felnézett, és odafordult Damonhöz. Nagy hibát vétett, mert amint megpillantotta a két szép szempárt, nem tudott hazudni. Amint meglátta a szemében a könnycseppet ami ott pihent a szeme sarkában, és épp azon gondolkozik, hogy megmutassa-e magát, vagy sem, de nem tudott, és nem is akart hazudni neki.
- Nem. Nem akarom ezt. - jelent meg neki is egy könnycsepp, csak azzal a különbséggel, hogy ő volt olyan bátor, hogy előbújt, és megmutatta magát. Nem félt legördülni az arcán, mert tudta, hogy ezzel csak az őszintét mutatja meg.
- Akkor meg miért kell ez a színjáték, Elena? - húzta végig kezét arcán, amibe beleborzongott, annyira jól esett neki Damon érintése.
- Azért, mert Stefan nem ezt érdemli. Ő az öcséd. - hajtotta le fejét az igazság kimondására. - Úgyhogy amit megbeszéltünk, azon nem változtatok... Most így belegondolva....nem is érzek már semmit..- kezdett felállni,de Damon visszahúzta.
- Tényleg? - kérdezte hitetlenül. - Akkor miért mondtad, hogy nem akarod ezt?
- Mmmert, nem akarok se Stefannal, se pedig veled lenni. - felállt, és elindult gyors léptekkel az ajtó felé, de Damon se perc alatt mögötte termett, és óvatosan neki nyomta a falnak.
- Akkor semmi gondod azzal, ha mondjuk így csinálok, igaz? - hajolt hozzá olyan legközelebb, ahogy csak tudott. Majd vágott egy féloldalas, kaján mosolyt.
Ajkuk között olyan kevés hely volt, hogy elég lett volna egy mozdulat is, hogy összeérjenek. A levegő úgy felforrt közöttük, hogy alig kaptak benne levegőt. Mindkettőjük szívdobogás bebizonyította, de leginkább Elenáé, hogy nem úgy látszik, mint aki nem érezne semmit.
- Damon, ne csináld ezt!
- De, hát nem azt mondtad, hogy nem érzel semmit? Akkor meg mi baj van?
- Stefan lent vár..
- Még mindig úgy gondolod, hogy nem változtatsz a döntéseden, és hogy nem érzel semmit? - hajolt még egy milliméterrel közelebb.
- Damon!
- Csak egy szavadba kerül, és ezek az ajkak a te ajkaidat érintik. Csak mondanod kell. - lehelte Elena ajkaira.
- Akarom. - vágta rá Elena gondolkodás nélkül.
- Tudtam, hogy ezt fogod válaszolni. - vigyorodott el győzedelmesen.
Damon átkarolta Elena derekát, azzal is közelebb húzva magához. Ajkaik már csókra készen, várva, de a pillanatot maximum csak elképzelni tudták....
- Elena? Bent vagy még? - kopogott be Stefan. - Bejöhetek?
- Öööö... persze. Gyere. - lépett ki álomszép buborékjából Elena. - Gyorsan ülj le az ágyra! - lökött egyet Damonön.
- Minden oké? - nézett körbe a fura arckifejezések láttán.
- Igen, hogyne. Megbeszéltük. Csak rossz napja van, ennyi. - hadarta el gyorsan Elena.
- Na jó, én ezt nem bírom. Elmondanád neki végre, Elena? - fakadt ki újból Damon.
Ezt pedig egy ideig csak a síri csend követte.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése