XVI.fejezet A búcsú

- Mit csináltál vele?! - emelte fel hangját Elena.
- Csak kijátszottalak titeket. - válaszolta nyugodtan Klaus.
- Nem volt elég tiszta, hogy takarodj az életünkből? - ment közelebb Damon, és dühben forgó szemével nézett Klauséba.
- Nem adom fel ilyen könnyen.
- Mit nem adsz fel? Elmondanád?! - hitetlenkedett a lány.
- Téged, Elena.
- De engem te soha nem fogsz megkapni! Soha, Klaus! Miért reménykedsz? És egyáltalán miért hiszed azt, hogy ezekkel a módszerekkel, hogy megakartad ölni Stefant, megkapsz engem?
- Nem meg akartam. Meg is fogom...
- Micsoda?! - kerekedtek ki a lány szemei.
- Azt hittétek, hogy nem számítottam arra, hogy a boszi barátnőtök megmenti az életét? Nekem van a legjobb boszorkányom, és úgy félre vezetett titeket, ahogy én azt elterveztem.
- Miről beszélsz? - kérdezte ingerülten Damon.
- A varázslat amit Stefanra rakott, nem az az átok, amire Bonnie gondolt. Annak tűnt, vagyis annak tűntette fel egy másik varázslatnak a segítségével. Azzal, hogy a boszi segített rajta, csak rosszabbá tettétek a helyzetet. Stefan nem a varázsige hatására veszítette el az emlékezetének egy részét. Az az átok amit igazából rátettünk, most kedzi felenni Stefan elméjét. Szépen, lassan, fájdalommentesen. Más szóval észrevehetetlenül haldoklik, és ez ellen nem tehettek semmit, mert a boszorkányom lezárta az átkot, és csak egy valamivel lehet helyre hozni..
 - Hogy rohadnál meg ! - préselte ki fogai közül Damon, majd nyakánál szorítva, erősen a falnak nyomta.
- Azt hiszed..... hogy erősebb.. vagy.. nálam? - mondta el kicsit akadozva Klaus.
- Nem. Csak azt tudom, hogy ha kellően ideges vagyok, akkor akár a szádon húzom ki a jelentéktelen szívedet.
- Biztos vagy benne..? - és egy mozdulattal megfogta Damont, majd elhajította a lépcső felééig.
- Klaus, hagyd abba! - nézett mélyen a hibrid szemébe Elena. - És tegyél valamit, hogy Stefan ne haljon meg.....kérlek! - próbált hatni az ősi vámpírra.
- Hogy megmentsd Stefant, csak is Damon tud segíteni...
Ekkor Damon újra megjelent, és már indult volna Klaus felé, de Elena elé állt.
- Damon, nem akarom, hogy megsérülj! - mondta halkan, közbe megfogta a másik kezét.
- De...
- Damon!
- Rendben... Mit kell tennem? - fordult a hibridhez.
- Ahhoz, hogy Stefan meggyógyuljon, mert a folyamatot már nem lehet leállítani, nem lehet feloldani, csak a te segítségeddel lehet megmenteni...
- Mond már, hogy mi az! - türelmetlenkedett Damon.
- A lelked. Vagy, ha úgy jobban tetszik, az "életed".
Elena egy percig fel sem fogta amit Klaus mondott. Vagy inkább nem akarta meghallani. Hogy is akarná azt meghallani, hogy a hibrid most kérte a szerelme életét cserébe, hogy Stefan meggyógyuljon?
- Na neeem! Azt soha! - ellenkezett a lány.
- Erről nem te döntesz, Elena. Damon, itt a döntésed. Viszonozni akarod az öcséd régebbi feláldozását érted, vagy sem? - próbálta manipulálni a vámpírt Klaus.
Damon a földet nézve gondolkodott. És nem lehetett nem észrevenni azt, hogy a férfinak jár az esze folyamatosan, és kizárt minden mást maga körül.  Meg sem hallotta, amikor Elena őt szólította. De egy kis idő után meghozta a döntését...
- Vállalom.
- Mi?! - fakadt ki Elena. - Damon, te megőrültél? Hallottad, mit mondtál?!
- Igen. Tudom, mit mondtam. Tartozom ennyivel Stefannak. Én is meghaltam volna, de feláldozta magát értem. Most nekem is így kell tennem. Meg kell mentenem..
- Damon, ő nem a halált vállalta! Ő csak azt vállalta, hogy Klaussal megy, és újra embervért kell innai. Újra ripperré kellett válnia. Nem a halált! Hogy emelheted egy nevezőre a kettőt? Egyáltalán nem ugyanaz a két szituáció! Ne tedd ezt, kérlek! - fogta két keze közé a férfi arcát. - Szeretlek! - jelent meg egy könnycsepp a szemében.
- Lehet, hogy nem ugyanaz, de az igen, hogy akkor én is ugyanúgy haldokoltam, mint most ő. - fogott rá a lány két kezérte, és lágyan leemelte arcáról, majd azokat a két kezébe fogta.
- És te biztos vagy abban, hogy ha akkor is a halált kellett volna választani, akkor elvállalja?
- Igen. Biztos, hogy megtette volna. Hisz Ő Stefan. - erőltetett egy mosolyt magára.
- Damon, kérlek! Gondold ezt át még egyszer!
- Nem, Elena. Döntöttem. Ha most nem mentem meg, akkor örökké lelkiismeret furdalásom lesz emiatt.
- Szóval? Mi a végleges válasz? - szakította őket félbe a hibrid.
- Benne vagyok.
- Damon... - suttogta könyörgően a lány, miközben a fájdalom könnye csordult le az arcán.
- Várj meg lent...Klaus. - nézett rá Damon.
- Ahogy gondolod... Viszlát, Elena! - és elindult le a lépcsőn.
- Elena, tudnod kell, hogy nagyon szeretlek! Azt hiszem már az első perctől kezdve. Én vagyok most a legboldogabb bárki közül, mert akit a szívedben őrzöl most, az én vagyok. Soha sem gondoltam volna, hogy valaha eljön az az idő, hogy akkor csókolhatlak, amikor akarlak, mert nem utasítasz el. Azt akarom, hogy...
- Te most búcsúzkodsz? Neeem. Én nem fogom végig hallgatni. Azt már nem! - szögezte le határozottan.
- De, Elena. Végig fogom mondani, és te meg fogod hallgatni.
- Nem. Mert nem engedlek el!
- De, Elena! - mondta ellentmondást nem tűrően. - Muszáj lesz elengedni... Nézz ide! Nézz rám! - fogta két keze közé könnyektől elázott, puha arcát a lánynak. - Azt akarom, hogy vigyázz a testvéremre. Maradj vele, és ne hagyd egyedül! Nem arra kérlek, hogy újra legyetek együtt, mert erre nem kérhetlek, ez csak is a te döntésed. Szeretném, ha meggyőznéd arról, hogy nem az ő hibája, és ne okolja magát, mert magát fogja okolni, hogy a halálomat okozta. Ő semmiről sem tehet. Egyszerűen csak az öcsém, és nem akarom, hogy meghalljon, ráadásul tartozom neki. Ami még nagyon fontos, hogy nem erre a pillanra fogsz emlékezni, rendben? Csak a szép, és a boldog pillanatokkal gondolj vissza rám! Oké? Bármikor rám gondolsz, tudd azt, hogy én abban a percben is annyira szeretlek, mint most, és soha nem felejtelek el!
- Nem akarom ezt, Damon! Nem akarlak elveszíteni! - mondta össze szorított torokkal.
A férfi csak lágyan, de szenvedélyesen csókolta meg a lányt. A csók végén szorosan átölelte Elenát, ezzel együtt utoljára beszívva a lány hajának az illatát. Damon szemében is kicsordultak a búcsútól záporozó könnyek hada, de mielőtt elengedte volna a lányt, letörölte azokat, hogy ne fájdítsa jobban a másik szívét.
- Szeretlek! - simította végig a lány arcát.
- Én is! - tette rá kezét az arcán pihenő másik kezére.
Majd levette kezét Elena arcáról, és elindult a lent várakozó Klaus után. Egyszer még vissza nézett, mert tudta, hogy ezt a gyönyörű, mogyóróbarna szemeket, ezt az angyali arcot, soha nem láthatja többé.